Dance with the Devil 18.

Pici késéssel, de csak fölkerült végre az a fránya pont az i-re:) Nincs is mit mondanom: Enjoy!

Epilogue

   - KLAUS! – sikította Caroline, mikor a lángok egy pillanatra vadabbul lángoltak, s a narancsszínű lángnyelvek egyre magasabbra törtek. A lány éles sikítása úgy törte meg az éjszaka csendjét, mint a lángok a sötétséget. Kérlek ne! Nem lehet vége! Nem és NEM! – mondogatta magába szüntelenül, majd gondolkodás nélkül vetette volna bele magát a tűzkörbe, de egy nálánál nagyobb erő hátulról megragadta, megakadályozva ezzel öngyilkos akcióját.

   - Meg ne próbáld! – parancsolt rá Kol. A szöszi hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy a férfi épp olyan feszült, akárcsak ő, bár Caroline ennél sokkal többet is érzett. Csak arra tudott gondolni, hogy Klaus épp a tomboló pokol közepén szörnyű kínokat él át, miközben senki sem segít rajta.

   Amikor nem tudta tovább tétlenül szemlélni, a benne felgyülemlett düh segítségével kitépte magát az Ős karjai közül, és újból megindult előre. Mielőtt azonban a tűzbe rohant volna, minden elsötétült. Esther élettelen teste pedig a föld felé kezdett zuhanni, s a lángok elaludtak.

   Klaus nem volt sehol.

   - Neeeem! – kiáltotta. A bénító gyengeségtől, ami úrrá lett a lányon, összecsuklott a térde. Elgyötörten a földre rogyott, és érezte, hogy minden levegő kiszorul a tüdejéből, a füle pedig úgy zúgott, hogy egyetlen hang se jutott el az agyáig. Vége volt. Fájdalmas és kínkeserves vége, amely után csak egy tátongó üresség maradt a vámpír mellkasában. A szomorúság és veszteség tudata, amely egy ember számára is szörnyű teher, egy vámpírnak viszont elviselhetetlen. Többszörösére növekszik az a pocsék érzés, amely az egész testedben szétterjed, lefoglalja a gondolataidat, míg végül teljesen megőrülsz, és csak egyetlen kiutat találsz; megszabadulni tőle. Caroline azonban nem akart érzések nélkül létezni és nem is tartott még azon a ponton, hogy akár csak fontolóra is vegye, még ha a szíve most mázsás súlyként is nehezedett a mellkasára. Kövér könnycseppek kezdtek el legördülni akadálytalanul kipirosodott arcán, a válla pedig meg-megrázkódott a halk sírás következtében.

   Oldalra pillantva Klaus anyját látta meg. Nem érdemelte meg a nő a gyors, és kíméletes halált azok után, amit a fiával tett. Amit Caroline szívében hagyott, vagy inkább, amit kitépett belőle.

   - Caroline, én... – szólalt meg Elena a háta mögülről. Amikor megérezte a vállán a hasonmás kezét, összerezzent. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy így érzel iránta.

   A vámpír sietve letörölte az arcáról a könnyeit, majd gyorsan feltápászkodott, és gúnyosan azt felelte. – Most már úgyis mindegy, nem igaz? Remélem büszkék vagytok magatokra. – egy pillanatra ráemelte tekintetét barátnőjére, aki lesütve tartotta a szemét. A szöszi megrázta a fejét, és vámpírsebességgel rohanni kezdett, és meg sem állt hazáig. Nem akart Damon, vagy bárki más szemébe nézni, és látni benne az elégedettséget, hogy Klaus meghalt. Meghalt. – döbbent rá, mire majdnem nekiütközött egy fának. Idejében sikerült megállnia, így még elkerülte a becsapódást, amit valószínűleg a fa kevésbé preferált volna.

   Forbes seriff nem volt otthon, amit jelen pillanatban egyáltalán nem bánt a lány. Egyedül akart lenni. Lassú léptekkel cammogott fel a szobájába, lábait ólomnehézségűnek érezte, a szemei égtek, a szíve pedig sajgott. Tökéletes párosítás. Mintha nem vesztett volna már így is annyi mindent; az emberi életét, az arról szőtt álmait, az apját, és most... Klaust.

   Amikor az ágyra pillantva egy borítékot talált a nevével ellátva, egy percre remény töltötte el a lelkét. Az írást egyből felismerte, tudta kitől származik a levél. Nem habozott hát kibontani, és már olvasta is a küldeményt. A torkához kapta a kezét, mert úgy érezte, hatalmas gombóc nőtt bele.

Caroline,

Mivel nem értél még vissza a koporsó-visszavitelről, ezért röviden összefoglalom a helyzetet. Alighogy elmentél a koporsóval, rájöttem, hogyan orvosolhatnánk a problémát. Mindig azt mondod, hogy nem akarsz két oldalon állni, és nem szeretnél a barátaid orra előtt, mégis titokban velem lenni. Itt van a megoldás. Egy heted van dönteni, remélem a helyszín segít kicsit a győzködésben.

Klaus

   Újabb könnyáradat csordult le az arcán. A levél kétség kívül még a délután folyamán érkezett. A férfi pedig azóta... Mégis mire gondolt? Hogy az egész csak színjáték volt, és Klaus épp Bora Borán sütteti az ezer éves hasát?

   Hogy tovább kínozza magát, kivette a boríték további tartalmát. Egy repülőjegy volt benne. És Párizsba szólt. Az első gondolata az volt, hogy most rögtön széttépi és ezzel véget vet a problémának, mielőtt azonban nekilátott volna, Bonnie hangja hallatszott fel.

   - Caroline? Itt vagy? – az említett személy gyorsan visszacsúsztatta a levelet és a jegyet a borítékba, aztán válaszolt. Kisvártatva boszi barátnője jelent meg az ajtóban, majd, bárminemű kérdés, vagy mondanivaló nélkül, odasietett hozzá, és szorosan a karjai közé zárta. – Elena az előbb hívott. Sajnálom.

   A vámpír kissé zavartan ugyan, de visszaölelte a lányt.

   - Miért vagy itt? Hiszen utáltad Klaus, csak úgy, mint a többiek...

   - Téged viszont szeretlek. És te is mindig ott voltál mellettem, ezért én is itt vagyok most veled. Bár tény, igen váratlanul ért a párválasztásod...

   - Hidd el, nem én akartam így... – szipogta a másik, és erőltetett nevetésbe kezdett.

   - Sejtettem. – felelte Bonnie, mikor kibontakoztak az ölelésből. – Viszont... lenne itt valaki, aki bocsánatot szeretne kérni. – s erre a végszóra Elena kukucskált be az ajtón. A vámpír megmerevedett. Hosszú percekig csak állt, és farkasszemet nézett egyik legjobb barátnőjével, aki épp olyan feszült volt, mint ő. Mielőtt azonban a többiek itt őszültek volna meg, a szöszi vett egy mély levegőt, a hasonmás pedig épp olyan lendülettel, mint előbb Bonnie, odaszaladt hozzá, és átölelte.

   - Bocsáss meg, Caroline! Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy ennyit jelenetett neked Klaus. Képtelen vagyok felfogni vagy megérteni továbbra is, de... el se tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett végignézni. Amikor Elijah szólt, hogy béküljek ki veled, nem is sejtettem, hogy ez talán egy csapda az irányodba.

   - Hajlandó lennél elárulni, hogy kötöttél ki a hibrid mellett? – kérdezte a boszi sürgetően. Caroline ide-oda kapkodta a fejét, végül egy halvány mosoly jelent meg az ajkán, és intett a barátnőinek, hogy foglaljanak helyet az ágyon. Aztán belekezdett. A szavak megállíthatatlanul törtek fel belőle, mintha már nagyon kikívánkoztak volna. Mindent elmondott; a közös vásárlótúrájukat (még a képeket is megmutatta, amelyeket Klaus küldött el a telefonjára).

   - Az Klaus ruhája?! – faggatta Elena, és nem tudta visszafojtani az előtörő nevetését. A vámpír feje elvörösödött. Talán azt a képet mégsem kellett volna a tudtukra bocsátani.

   - Nem volt más választásom, hogy mit vegyek fel, világos?? – kapta fel a vizet, de mosoly bújkált a szája sarkán. A szeme azonban a legkevésbé sem volt vidám. Ezek az emlékek; Klaus arca, mikor a lány először mutatott törődést felé, amikor meztelenül egymásnak ütköztek egyik reggel, az egymás előtti megnyílás éjszakája, az első csókjuk és persze, ami utána jött, mind-mind felértek egy-egy tőrdöféssel a szívébe. Olyan kevéske időt tölthettek együtt... s ezek a képek örökké kísérteni fogják.

   - Piknikezni? – hüledezett Bonnie. – Nem tudom elhinni, hogy elvitt téged piknikezni!

   A lány válasz helyett inkább megmutatta barátnőinek az élethű rajzot a helyről, amit Klaus készített neki. A telefonjáról készült képről nem is beszélve. A másik kettő hátast dobott a döbbenettől, mikor meglátták a csókolózós fotót. Hiába, hogy a vámpír mit érzett, ők nem tudták leküzdeni érzelmeiket a hibrid iránt; amelyek nem voltak épp pozitívnak mondhatók.

   Az viszont jól esett neki, hogy legalább meghallgatták. Olyan rég töltöttek már együtt ennyi időt, és csak ekkor jött rá, hogy mennyire hiányzott neki... és a legkevésbé sem szeretett volna egyedül lenni most. Mire végzett a történettel, a lelke egy fokkal könnyebb lett, a szíve azonban épp úgy nehezedett a mellkasára, mint eddig. És valószínűleg ez még sokáig így lesz. Nem tudta megállni könnyek nélkül, hogy is lett volna rá képes? Nem lehetett csak úgy eltávolítani azt a megannyi fájdalmat, amit akkor érzett. Illetve – futott át az agyán hirtelen. – valahogy talán mégis. Ám ahogy a barátnőire nézett, el is vetette a megszületőben lévő gondolatot a fejéből. Nem akart ő megszabadulni mindentől, hiszen ez tette őt emberré a vámpírok között.

   Miután néhány órával később Elenáék elköszöntek tőle, Caroline az ágyán feküdt, és a takaró a nyakáig fel volt húzva. Ismerős volt ez a helyzet, mintha csak tegnap lett volna, hogy a tizennyolcadik születésnapja előtt ugyanebben a pozitúrában roskadt le az ágyra. Tekintete az éjjeliszekrényre szegeződött, ahol Klaus levele hevert, cirkalmas betűit úgy ismerte már, mint a saját írását. Behunyta a szemét, és arra gondolt: igen, valóban itt a megoldás.

1 héttel később...

   - Caroline, még mindig meggondolhatod magad. – mondta Elena, miközben egyik kezét barátnője vállára helyezte. Ő, Bonnie és az Forbes seriff kísérték el a lányt a repülőtérre, és egész úton próbálták meggyőzni, hogy maradjon velük. Az anyja különösen ideges volt az út miatt, mivel a vámpír még soha nem volt ilyen messze az otthonától, pláne nem egyedül. Ő azonban már döntött. Talán a levegőváltozás kitisztítja majd a fejét, és segít a felejtés mezejére terelni a gondolatait... amelyek non-stop Klaus arcát képzelték lelki szemei elé. Azon az estén határozta el, hogy elmegy, mikor kibékült velük. Mikor elvesztette a hibridet. Néhány napja pedig, az apja temetésén, amikor két személytől is örök búcsút kellett vennie, akkor véglegesítette magában a döntést. És nem is tágított mellőle.

   Megálltak a csarnok közepén, lerakodták Caroline csomagjait, aki egy erőltetett mosolyt villantott barátnőire és egyetlen, megmaradt szülőjére, miközben előhalászta táskájából a beszállókártyáját. Nem akarta kimutatni, milyen nehéz itthagynia mindent, főleg az édesanyját, aki most teljesen egyedül fog maradni, de egyszerűen... érezte, hogy ez a helyes. Vagy nem, és épp egy orbitális nagy hibát készült véghez vinni. Az sem számított. Annyit követett el az utóbbi időben, hogy ez az egy már igazán nem osztott vagy szorzott.

   - De én menni szeretnék. – felelte sokadjára, nemcsak a többieket, de saját magát is győzködve. Elenáék néhány pillanatig csak ácsorogtak, majd egyszerre borultak Bonnie-val a vámpír nyakába. Caroline nagyokat pislogott, nehogy elkezdjem sírni. Úgy tűnik a könnycsatornái még nagyon is üzemképesek voltak, és aljas módon épp most akartak működésbe lépni. – Istenem, már most nagyon hiányoztok... – suttogta olyan halkan, hogy talán még ők se hallották, miközben viszonozta az ölelést.

   - Ha meggondolod magad, szállj fel az első hazafele tartó gépre! – parancsolta a hasonmás, miután kibontakoztak a nagy, baráti összeborulásból, mire a szöszi röviden felnevetett.

   - De ha nem változik a véleményed, akkor se merj megfeledkezni rólunk! – tette hozzá gyorsan Bonnie. – Nehogy nekem a temetésünkre gyere majd csak vissza, mert kísérteni foglak téged! – folytatta fenyegetően, de a szája sarka mosolyra görbült.

   - Nyugi, vissza fogok jönni. – biztosította őket.

   - A 211-es párizsi járat tíz perc múlva indul. – a reptéri csarnokot bezengte a diszpécsernő hangja, mire a három lány egymásra pillantottak.

   - Ez az enyém lesz. – egy pillanat múlva szorosan magához ölelte Lizt, aki lánya köré kulcsolta karjait. – Hívj, ha bármi baj van!

   - Vigyázz magadra, kislányom!

   Miután sikerült elköszönniük egymástól, Caroline a bőröndjeivel felszerelkezve indult meg a repülőgép bejáratához. Egy fiatal férfi mosolyogva vette el a vámpír beszállókártyáját, majd intett, hogy minden rendben, mehet tovább.

   A meglehetősen aprócska jármű odakint várta, hogy messzire repítse Mystic Fall’s-tól. Igen, minden bizonnyal erre lesz szüksége. Egy kis kikapcsolódásra a világ másik pontján. Új emberekkel megismerkedni, akik nem tudják, honnan jött, mi történt vele a múltban, és legfőkébb, hogy ő egy halhatatlan vámpír. Ám, ahogy közeledtek a repülőhöz, úgy lett úrrá a lányon az elbizonytalanodottság, s nem utolsósorban az egyedüllét. Te jó ég, hiszen senkije sem lesz ott! És ha már a senkinél tartunk...

   - Öhm, elnézést... – állította meg a mellette nyugodtan haladó srácot, aki továbbra is vidáman nézett rá. – Hol van a többi utas? – mutatott körbe a kihalt felszállópályán.

   - Ez magánrepülő, hölgyem. – felelte meglepetten a másik, mintha egy gyengeelméjűvel állna szemben, aki még azt sem tudja, hogy mivel készül elhagyni a kontinenst. Nos, ez így is volt. Egy magánrepülő? Klaus képes volt bérelni – vagy inkább eltulajdonítani – egyet, csakhogy ne kelljen másokkal együtt utazniuk? Nos, ez egy nagyszerű ötlet lett volna... de most egy több órás, magányos repülőút elé nézett a szöszi vámpír.

   Vett egy mély levegőt, majd felment a gép fedélzetére, és majdnem elájult a látványtól. A helyiség nem volt nagy, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy az egész gép kicsi volt, de annál jobb felszereltséggel rendelkezett; két nagy, széles, és felettébb kényelmesnek ígérkező ülés, melyek közt egy asztal foglalt helyet, vele szemben pedig egy ugyanolyan komfortot ígérő kanapé terült el. A bárpult tele volt mámorító alkohollal, és még egy mini hűtőláda is volt, amiben minden bizonnyal vértasakok voltak.

   - Minden rendben lesz, hölgyem? – kérdezte a férfi.

   - Maga sem marad? – csodálkozott a lány. A másik megrázta a fejét.

   - Nem, ez volt Mr Mikaelson kérése.

   - Ó... persze... nos, köszönöm, hogy elkísért.

   - Jó utat kívánok, Ms Forbes. – mondta egy apró biccentés kíséretében.

   - Igen. Izé, kösz.

   Amikor a fickó elment, Caroline nagyot sóhajtva rogyott le az egyik hatalmas ülésbe, de az bármennyire is kényelmesnek tűnt messziről, mégis úgy érezte magát, mintha a puha, kibélelt háttámla vasbetonból készült volna. Amin ráadásul apró szögecsek is voltak. Mr Mikaelson kérése... na igen, de mikor Klaus ezt kérte, még nem volt halott. Most azonban... az egyetlen társasága a pilóta lesz, már ha az lesz egyáltalán. Lehet, hogy Mr Mikaelson saját maga óhajtotta volna elvezetni a gépet egészen Párizsig. Egy pillanatra behunyta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. Arra gondolt, ha most elaludna, nem kellene elviselnie az órákon át tartó magányosságot, azonban minden igyekezete ellenére, az agya úgy pörgött, mintha rárakták volna egy régi lemezjátszóra.

   Becsatolta a biztonsági övét, miközben igyekezett tudomást sem venni gyomra remegéséről. Istenem, hát tényleg megteszi. Elmegy. A felszállás alatt szorosan becsukva tartotta a szemeit, és próbált kellemes dolgokra gondolni, nehogy kidobja a taccsot. Soha nem repült azelőtt, és elég ijesztő volt egyedül átélni. Egy idő után érezte, hogy a gép egyenesbe kerül, de ő továbbra is nyugtalan maradt. Aztán megszólalt a pilótafülke felől egy hang.

   - Ennyire nem lehetett rossz ez a felszállás, kedvesem. - Caroline-nak döbbenten pattantak fel a szemei az ismerős akcentus hallatán. A szíve újra életre kelt, s szorgosan pumpálni kezdte a vért a testében, mikor felnézett, és egy jól ismert kék szempár tekintett vissza rá. Ez nem lehet a valóság!

   Biztosan csak álmodik.

   Vagy valaki nagyon rossz tréfát űz vele.

   Lábai önálló működésbe kezdtek, a lányt akarata ellenére állították fel az ülésből. Úgy meredt az előtte állóra, mint egy UFO-ra, vagy egy halottra. De ez is volt a helyzet, nem? Nem lehetett itt, hisz végignézte a haláltusáját. Közelebb ment hozzá, majd két ujját a férfi vállára tette, és megnyomta a bőrét.

   Kemény volt.

   Még egyszer megismételte a mozdulatot, aztán a lány felnézett az arcára, majd váratlanul ökölbe szorította a csuklóját és egy nagyot ütött a hibrid mellkasára. Klaus felkiáltott, és az ütés helyét kezdte dörzsölgetni, ami áthatolt Caroline zavarodottságán, és végre valami kapaszkodót jelentett.

   - Ezt miért kaptam?

   - Van róla fogalmad, hogy mit éltem át miattad az elmúlt héten? – kérdezte emelkedett hangon, majd a másik kezével is belebokszolt a férfi mellkasába. – Hogy. Tehetted. Ezt. Velem? – minden egyes szavát egy-egy ütéssel hangsúlyozta ki, miközben könnyek folytak le az arcán.

   - Caroline, én az utolsó pillanatban is azt hittem, hogy meghalok!

   - És csak most tértél magadhoz? – Klaus nem válaszolt, ami néma beismerésnek számított. – Láttam, végignéztem a „halálodat”. Gyászoltalak! Te meg egész végig itt voltál? Hogy a francba voltál képes ennyi ideig abban a tudatban hagyni engem, hogy elmentél?!

   - Azt akartam, hogy úgy mehessünk el, hogy senki más ne tudjon róla. – adta a jelenleg nevetségesnek hangzó magyarázatot. – Ha tudtad volna, senki nem hitte volna el, hogy valóban meghaltam!

   - Milyen figyelmes vagy! – vágta rá gúnyosan a szöszi. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, mialatt a lány Klaust figyelte, kinek tekintete végig Caroline-on pihent. A szeme, az a csodálatos, ragyogó, tengerkék szempár, ugyanúgy szikrázott, mint mindig. A vonásait tanulmányozta, habár úgy ismerte arcának és testének minden szegletét, mint senki másét. Önmagát leszámítva. Valamivel nyugodtabb hangon azt kérdezte. – Hogy élted túl?

   - Egy barátom segített. – a lány felvonta az egyik szemöldökét, mire a hibrid folytatta. – Ayana volt az, Esther egykori mentora. Alig néhány perccel Elijah hívása előtt kértem Bonnie barátnőd segítségét, hogy kapcsolatba tudjak vele lépni. Emberként úgy tekintett rám, mint a fiára, ő volt a mentsváram Mikaellel szemben, reméltem, hogy az ő érzései sem változtak, de visszautasította a kérésemet. A vége előtt viszont... megmentett. Én se tudom, miért.

   Mielőtt bármi értelmes gondolat megfogalmazódhatott volna Caroline fejében, a férfi karjába vetette magát, és szorosan magához ölelte. Egyáltalán nem törődött a körülményekkel, egyszerűen csak szüksége volt rá. A beszélgetés pedig ráért később is.

   Klaus egy pillanatig habozott, aztán átölelte, és olyan erősen préselte magához, hogy Car alig kapott levegőt. A hibrid túl erősen szorította, de nem bánta, mert arra gondolt, igen, ez valóban ő volt.

   Nyugodt fejjel végiggondolva, valóban ésszerűnek tűnt Klaus terve. Elenáék hiába hallgatták végig a beszámolóját, nem tudták volna soha jó szemmel nézni, ha a hibriddel együtt bukkant volna fel valahol Mystic Fall’s utcáin. Vagy ha vele ment volna el Európába.

   - Te vagy a legdrágább gonosztevő, akit valaha ismertem.

   - Hát, hasonlítok a fogalomra. – lehajtotta a fejét, és halkan belesuttogta Caroline fülébe. – Csak ne kürtöld világgá.

   A lány hátrasimította a haját, és elnevette magát. – Tudod, hogy rossz titoktartó vagyok! – Klaus nem válaszolt, csak mereven bámulta a szöszit, kék szeme gyanúsan megvillant. – Mit nézel?

   - Téged. Szeretnélek megcsókolni.

   - Aha. Szóval azzal akarod jóvátenni, hogy egy teljes hétig hagytál abban a tudatban élni, hogy meghaltál, hogy beveted a tested?

   - Minden eszközt felhasználok, amim csak van. Tudod... – ajkával végigsimította Car száját. – az a bőrkanapé egy kisebb ággyá is alakítható, és... teljesen egyedül vagyunk ezen a gépen. Ráadásul hosszú út áll előttünk és biztos, hogy senki sem fog félbeszakítani semmit. Szóval... mi legyen Caroline?

   - Mióta tudsz te repülőt vezetni? – kérdezte, csak hogy húzza az időt. Nem akarta könnyen adni magát a férfinak.

   - Egy ideje, de ne válts témát kedvesem.

   A vámpír a szemeit forgatta, majd egy gyors csókot lehelt a férfi szájára.

   - Javíthatatlan vagy.

   - Dehogy! Csak segítségre van szükségem. – mondta, miközben a dereka köré fonta a karját és birtoklóan magához húzta.

   - Mintha rászorulnál! – mormolta a lányt, és hirtelen elkomolyodott. –  Elárulnál valamit?

   - Mit szeretnél tudni?

   - Mi tetszik bennem? Úgy értem... igen. Miért pont én?

   - El se tudnék képzelni mást. Gyönyörű vagy, nálad erősebb lánnyal még nem találkoztam, ráadásul te vagy a fény, ami belőlem hiányzik. – Caroline-nak elakadt a lélegzete, amikor eszébe jutottak apja utolsó szavai: Kislányom, én nagyon szeretlek téged. Erős vagy, gyönyörű, és jó. – Nem, nem vagyok! – És azok ellenére, ami veled történt, pontosan olyanná váltál, amilyenné az édesanyáddal reméltük, hogy válni fogsz. Hidd el nekem, egyszer valaki meglátja mindezt benned. - És... – Klaus hangja visszarántotta a jelenbe. - hallottam, mit mondtál, mielőtt majdnem meghaltam volna. – s azzal a szájára szorította az ajkát, és szenvedélyesen megcsókolta, Caroline-ban pedig minden kétség elszállt. Ez volt a helyes. – állapította meg magában, miközben a férfi egyik keze lesiklott a csípőjére. Amikor a nyelve is becsúszott az ajkai közé, a keze továbbvándorolt még lejjebb és lejjebb.

   Amikor Klaus a magasba emelte Caroline-t, úgy cipelve ahhoz a bizonyos kanapéhoz, tökéletes boldogságot érzett. Bár nem volt felhőtlen a viszonya az apjával, most mégis igaza volt. Klaus volt az a személy, aki meglátta benne mindazt, amiről Bill beszélt neki. És már azt is tudta, hogy nem fogja többé elereszteni. Soha. A vihar után... megtalálták végre a csendet.

VÉGE

 _____________________________________________________________________________________________

Ugye senki nem képzelte, hogy képes lennék megint megölni Klaust?:) Azt hiszem, ez a befejezés pontosan mutatja, hogy hogyan is képzelem el – már ha lehetséges – a páros megvalósulását; távol mindenkitől, és mások tudta nélkül:) Most, hogy befejeztem, gondoltam a tudtotokra adom, hogy a komplett történet 107 A4-es oldalt tesz ki a world-ben:) - rövid sztori lett:D  Egészen a szívemhez nőtt, akár csak a Klaroline! Remélem veletek is sikerült megszerettetni;) 

Mondanom sem kell, mindenkinek nagyon köszönöm, akik végigkísérték a történetet, különösen nektek Trium Army (drága szerzőtársak:P). Na, de ne csöpögjünk itt (remélem a vége se csöpög túlzottan xD)