Modern Myth 1.

Enjoy!

1.

   Miután Emmáék rájöttek, hogy Lancelot mindvégig Cora volt, elsődleges céljuk volt visszatérni a faluba. Remélték még nem volt késő és az ottaniak túlélték a Regina anyjának kitörését. Sajnos azonban akármennyire is akartak sietni, az éjszakát mégis pihenéssel kellett tölteniük. Hajnalban indultak tovább és bár minden tőlük telhetőt megtettek, hogy hamarabb visszaérjenek, mégis késő délután volt, mire a kicsiny csapat visszatért a faluhoz. A látványra egyikük sem volt felkészülve; a porig égett kunyhók füstje már a távolban aggodalommal töltötte el őket, ám közelről nézve – a sok áldozattal körülvéve – még szörnyűbb volt.

   - Istenem. – lehelte Emma.

   - Elkéstünk. – szólalt meg Aurora is és a hangja megbicsaklott, ahogy a romokat nézte.

   Mary Margaret egyik kezét a szája elég emelve nézett körbe, majd előrébb lépett, s letérdelve felvett egy kissé megviselt plüssmackót a földről, aztán újból körbepillantott a holttesteken.

   - Nézzünk szét, hátha vannak túlélők. – mondta és próbált reménnyel telinek hangzani, mélyen belül azonban nem osztotta színlelt optimista nézeteit. Nem hitt benne, hogy Cora akár egy ember életét is megkímélte volna... nem sokra emlékezett a nőből, hiszen gyermek volt még, amikor rejtélyes módon eltűnt a kastély életéből, de biztos volt benne, hogy ha csak feleannyira gonosz, mint Regina, már akkor is komoly problémákat fog még jelenteni. Egy dolog azonban bizonyos volt: nem engedhették, hogy eljusson Storybrooke-ba! Ha találnak módot rá, hogy visszamenjenek, meg kell róla győződniük, hogy a boszorkány itt marad.

   Az legfontosabb kérdés viszont még mindig az volt - folytatta belső töprengését, mialatt menekültek után kutatott a romok között - hogy van-e egyáltalán még bármilyen lehetőségük a hazatérésre. Biztos volt benne, hogy odahaza Charming és a többiek is ezen dolgoznak, de ők sem ülhettek itt ölbe tett kézzel. Mary Margaret talán ilyen volt, de Snow White biztosan nem.

   - Hé, ez alatt van valaki! – kiáltott fel Aurora, mire mindhárman odakapták a fejüket. A hercegnő épp egy csapatnyi ember között térdelt és valami nehéznek tűnő tárgyat próbált felemelni a földről. – Segítsetek! Egyedül nem bírom. – Snow futólag felsóhajtott, de követte a többiek példáját és odasietett a lányhoz.

   - Háromra. – szólalt meg Emma, majd egy gyors visszaszámlálás után megemelték a nehezéket és gyorsan odébb rakták. Alatta egy rongyokba öltözött fiatal férfi feküdt, aki amint lekerült róla a szerkezet, egyik kezét maga elé emelve próbált védekezni.

   - Kérem ne bántsanak! – mondta.

   - Minden rendben. – nyugtatta le Snow. Egyik kezét az idegen karjára tette ezzel is nyomatékot adva szavainak. – Mostmár biztonságban vagy. Nem fogunk bántani. – a férfi erre elvette kezét az arca elől. – Mi történt? – kérdezte, holott már tudta a választ.

   - Lancelot. Ő...

   - Cora volt. – bólintott Emma. – Igen, ezt már mi is tudjuk. – tette hozzá és összevonta karjait a mellkasán és kíváncsian fürkészte a menekültet. – De te vajon hogy élted túl?

   Az ismeretlen egy pillanatra maga elé meredt, mielőtt beszélni kezdett volna. Mondandóját viszont igencsak rövidre fogta.

   - Azt hiszem, csak szerencsés vagyok. Rámesett az az izé és bizonyára nem vesztegette Cora azzal az időt, hogy megnézze, életben vagyok-e. Vannak mások is, akik túlélték? – szegezte a kérdést reménykedve Emmának, aki lemondóan megrázta a fejét.

   - Csak mi vagyunk.

   - Fel tudsz állni? – érdeklődte Aurora. A férfi ránézett, bizonytalanul bólintott és talpra állt. A kis csapat néhány lépést odébb ment, ki a fűre, ahol nem volt egyetlen holttest sem. Emma és Mulán a biztonság kedvéért ott maradtak az idegen mellett, ha esetleg a lábai mégis felmondanák a szolgálatot.

   Most, hogy teljes alakban állt előttük, Snow alaposan végigmérte. A fickó nem nézett ki többnek harmincnál, talán még annyi sem volt, csak a borosta „öregítette” meg kicsit, rövid, barna haja volt, amihez nagy, tengerkék szemek társultak, jobb fülében fülbevaló lógott. Az arca megnyerő volt, valószínűleg igazi nőcsábász képében tetszelgett az átok előtt és talán után is. Azonban akármilyen lázasan kutakodott is az emlékei közt, nem ismerte fel. Még sohasem találkozott vele azelőtt.

   - Mi a neved? – kérdezte felvont szemöldökkel.

   - Killian Jones.

   A név sem mondott neki semmit sem. Persze Snow tisztában volt vele, hogy ő sem ismerhetett mindenkit és vannak a világukban olyan személyek is, akik Storybrooke-ban egyetlen mesekönyvben sem szerepelnek. A lányára nézett, aki épp olyan bizalmatlanul kémlelte az idegent, ahogy ő is tette. Emmáról Mulánra vándorolt a tekintete, aki hasonlóan állt hozzá az új emberhez, ami vagy azt jelentette, hogy ő, aki a faluban lakott, sem ismeri vagy ha mégis, akkor nincs valami jó híre. Töprengésére szinte azonnal választ is kapott, mikor a harcos megjegyezte.

   - Még sosem láttalak itt.

   - Alig pár napja érkeztem ide. – magyarázta a másik. – Még nem sok lakót ismertem... – aztán körbepillantva hozzátette. – és már nem is fogok. – tekintete ezúttal az őt fürkésző szempárokra tévedt, különösen sokáig időzött el Emmán és rajta. – Ti sem idevalósiak vagytok, vagy tévedek?

   - Maradjunk annál a felállásnál, hogy mi tesszük fel a kérdéseket és te válaszolsz. – vetette oda a lánya. Killian egy pillanatra megilletődött fejet vágott.

   - Nem bíztok bennem.

   - Eltaláltad. – bólintott. Snow újból végignézett rajta, mikor a nap halvány sugarai hirtelen visszavetődtek egy, a fű között heverő, fényes tárgyon. Amíg Emma és az ismeretlen férfi farkasszemet nézve egymással folytatták szócsatájukat, hogy vajon ki bízik kiben, Mary Margaret felvette a földről az ezüstösen ragyogó fémdarabot.

   Egy kampó volt.

   Szemei váratlanul Killian bal kezén állapodtak meg. Még a ruha takarásában is tisztán látszott, hogy hiányzó végtagját elrejtette a világ elől. És már rá is jött, hogy ki

   - Azt hiszem, ezt elejtetted, - szólalt meg nyersen, mire egyszeriben mindenki ráfigyelt. – Hook.

   A férfi álla megkeményedett, de ajkaira széles mosoly került, mikor a többiek – Aurora kivételével, akinél nem volt fegyver – mind rászegezték kardjukat vagy tőrüket. Emma és Mulán a két oldalánál álltak, míg Snow vele szemben.

   - Nem harcolni jöttem. – nézett bele a három nő szemébe, majd végül a lányán ragadt a tekintete. – Ha úgy tetszik, inkább segíteni akarok.

   - Miért? – kérdezte Emma. Hook úgy kezdett el fel-alá járkálni, mintha nem kivont karddal állnák őt körbe.

   - Ha nem tévedek ti is... Storybrooke-ba akartok eljutni... – széttárta két karját. – nos, nekem is az a szándékom.

   - Mi dolgod neked Storybrooke-ban? – lépett közelebb Emma. A férfi, mielőtt válaszolt volna, egy pillanatra felemelte csonka kezét.

   - Meg kell nyúznom egy krokodilt. – Snow a homlokát ráncolta. Többé-kevésbé ismerte a városban élőket, hiszen huszonnyolc évig éltek egymás közelében az átoknak köszönhetően, de abban száz százalékig biztos volt, hogy nem volt odahaza egyetlen krokodil sem. Szóvá tenni viszont nem volt alkalma, mert Killian megelőzte. – Szóval áll az alku? Segítsük egymást a közös cél érdekében, aztán ki-ki megy a maga útjára, az már nem érdekel.

   - Mégis hogy akarsz... – kezdte volna Emma, de a másik gyorsan félbeszakította.

   - Van egy hajóm, ami képes a világ között utazni. Legyen ennyi elég. Viszont ehhez mindenekelőtt tündérporra van szükség.

   - Ami nincs. – jelentette ki Mulán határozottan, mire a férfi felnevetett.

   - Hogyne lenne!

   - Óh, és gondolom te tudod, hol kell keresni. – mondta Emma gúnyosan. Hook közelebb lépett hozzá, majd egészen közel hajolva hozzá azt felelte.

   - Tudom, kihez kell fordulni. – egy ideig farkasszemet néztek egymással. Snow eléggé ismerte már a lányát ahhoz, hogy tudja, épp teszteli Killiant. Elmondása szerint mindig képes volt „kiszimatolni”, ha valaki hazudott neki, remélhetőleg ez a képessége most sem hagyja cserben. Ami őt illette, egyáltalán nem tetszett neki ez a férfi és különösen az arcán lévő kifejezés irritálta, amivel Emmát nézte. Az ő lányát! Kedve lett volna ott helyben felnyársalni a kardjára, de sajnálatos módon még lehet, hogy hasznukra válhat.

   - Oké. – szólalt meg néhány perc elteltével Emma sejtelmesen mosolyogva, aztán Mary Margaretre pillantott és intett, hogy kövesse. Hallótávolságon kívül álltak meg legközelebb, míg Mulán ott maradt Hook-kal, ha esetleg valami őrültségen törné a fejét (de hát ez el is várható egy kalóztól, nem?) Várta, hogy a lány beszélni kezdjen, de ő csak állt csípőre tett kézzel és aprókat lépdelt. Látszott rajta, hogy gondterhelt. – Amennyire meg tudom ítélni, igazat mondott.

   - Akkor sem jöhet velünk! Emma, ő egy kalóz, biztos, hogy nem mondott igazat. Nem szabad megbízni benne, érted? – vágta rá Snow izgatottan.

   - Tudom. – oldalra pillantott, épp oda, ahol Hook állt. Ő pedig mintha csak megérezte volna a szempárt, amely figyeli, a lányra nézett, mire Emma elkapta a tekintetét. – Hidd el, nekem sem tetszik az ötlet, de haza kell jutnunk, és ha ő - bökött fejével a férfira – tényleg tudja a módját, akkor maradnia kell.

   Ezzel sajnos nem lehetett vitába szállni. – gondolta keserűen és kelletlenül, de rábólintott a dologra.

   - Rendben, megegyeztünk. – mondta a lány, mikor visszaértek, ám ennek a hírnek egyedül Hook örült, a másik két személy felháborodva ment oda hozzájuk.

   - Mi?!

   - Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – akadékoskodott Mulán.

   - Ti mondtátok, hogy követtek engem. – szállt be a szópárbajba Mary Margaret. – Tehát, ha nem tetszik a döntésünk, bármikor elmehettek. – várt egy percet, de sem Aurora, sem a harcos nem mozdult, vagyis inkább maradni akartak, mint Hook-ot elküldeni. Snow ezután a lányára tekintett, s mikor ő is felé figyelt, bólintott egyet, mire Emma odament Hookhoz és felényújtotta jobbját. A férfi a homlokát ráncolta.

   - Mifelénk kézrázással teszünk hivatalossá egy egyezséget. – magyarázta a másik.

   - Hát legyen. – felelte Killian vállat vonva, aztán jobb kezét a lányéba helyezte és egyszer megrázta. Mikor el akarta volna venni onnan, Emma erősen megszorította, miközben a bal kezében tartott bilincset gyorsan ráhelyezte a kalóz csuklójára, s míg azzal erősen tartotta Hook végtagját, a másikkal előkapta tőrét és a nyakához szegezte. Az egész jelenet nem tartott tovább egy percnél. – Nem fogsz megölni.

   - Hacsak nem adsz rá okot.

   A férfi felnevetett.

   - Éppen most kötöttünk alkut. Nélkülem soha nem juttok vissza Storybrooke-ba. – Emma, leutánozva Hook korábbi mozdulatát, egészen közel hajolt hozzá.

   - Akkor azt javaslom, hogy ne adj rá okot! – vágott vissza komolyan. – Mary Margaret, menjetek el Mulánnal tűzifáért, erről addig majd én gondoskodom.

   - Biztos? – kérdezte Snow bizonytalanul.

   - Igen, ne aggódj.

   A két nő hamarosan eltűnt az erdő belsejében, Aurora pedig egy kissé távolabb, az egykori falulakók közelében ücsörgött.

   - Úgy tűnik, egyedül maradtunk. – suttogta Hook. Emma ijedten kapta rá a tekintetét, aminek hatására egymásnak koccantak a fejeik. Mindketten szinte egyszerre nyögtek fel fájdalmasan és kezdték dörzsölni a homlokukat.

   - A francba már! – csattant fel a lány. – Te nem tudod mit jelent az, hogy személyes tér?!

   - Nem mondanám. – vigyorodott el Hook.

   - Nos, akkor mindjárt megmutatom. – azzal Emma elkezdte a pár méterre lévő alacsony fakerítés felé húzni. Ott a bilincs szabad végét a legalsó farönkhöz rögzítette, így a férfi kénytelen volt egészen lehajolni a földhöz. Miután ezzel végzett, egy kellő távolságban lévő fához indult, de félúton megállt, mert meghallotta Aurora elfojtott sírását. Felsóhajtott, de mást nem tett. Mégis mit tehetett volna? Sosem volt képes megvigasztalni az embereket, sőt, azzal sem tudott mit kezdeni, ha valaki sírt a közelében. Hátrapillantott a válla felett Killianre, aki épp lassan, roppant alaposan mérte végig őt, csibészes mosollyal az ajkain. – Hé! – fordult vele szembe a lány. – Azt hiszed, nem látom mit csinálsz? – a másik felnézett rá.

   - Nem volt a hátadra írva, hogy tilos bámulni. – rántotta meg a vállát, de a szája még mindig felfelé görbült. – Nem mész megvigasztalni? – bökött a fejével a pityergő hercegnő felé. Emma megrázta a fejét.

   - Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Vagy a túl érzékeny embereket.

   - Akkor velem nem lesz problémád.

   - Egy fenét nem! – morogta magának. Leült szembe a férfival, hátát a farönknek támasztva és újra farkasszemet néztek egymással. Kíváncsi volt, vajon hogy az ördögbe akarja őket hazavinni egy kalózhajón. Vagyis... kiskorában látta ő a Pán Pétert, de ez mégiscsak a valóság. Még ha egy tündérmesébe is van most bújtatva, ahol az ő anyja Snow White és vele szemben pedig Hook ül.

   - Mi a neved? – kérdezte hirtelen a férfi.

   Emma nem felelt azonnal, csak elmélyülten forgatta a tenyere közt tartott tőrt.

   - Miért akarod tudni?

   Killian kissé oldalra döntötte a fejét, úgy válaszolt.

   - Mégsem mondhatom, hogy: „Hé te!”, valahányszor beszélni akarod veled.

   - Hát ne akarj velem beszélni. – vágott vissza.

   - Rendben, akkor én találok ki neked valamilyen nevet. – töprengő fejet vágott. – Mit szólnál a... szöszihez?

   - Ugye most csak viccelsz? – kérdezett vissza unott kifejezéssel az arcán.

   - Most mi van? – nevetett fel röviden Hook. – Nem tetszik, szöszi? – húzta tovább a lány agyát, aki már erősen szorította a kezében lévő tőrt.

   - Emma, oké? – bökte ki végül idegesen. – Emma Swan.

   - Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz... Emma Swan. – mosolyodott el Killian.

***

   Több, mint két órával később a csapat nagyobbik – női – fele már nyugovóra tért, míg Hook még mindig éberen feküdt a földön, fejét lekötözött kezére helyezve. Lehunyt szemhéjain keresztül nem láthatta a többieket, sem semmi mást, de minden nyugodt és békés volt, az éjszaka csendjét egyedül a parázs pattogó hangja zavarta meg. Ami természetesen nem az ő közelében volt, így különösen örült, hogy a rongyok, melyeket rendes öltözetére vett fel, viszonylag melegen tartották. Bár az is igaz volt, hogy jól bírta a hideget. Nem lehetett rá azt mondani, hogy nem bírta a gyűrődést.

   Valamelyik lány egy halk, mormogó kíséretében átfordult a másik oldalára. Egy pillanatra kinyitotta a szemét és kicsit megemelve a fejét a kis csoportra nézett. Leszámítva, hogy Emma az imént megfordult, minden más változatlan maradt. Killian nagyot sóhajtva hanyatlott vissza és hunyta le újra szemeit. Hosszú lesz ez az éjszaka. – gondolta. Ő legszívesebben már rég úton lett volna. Már kereshetnék a tündérport, ami elrepíti majd őket Storybrooke-ba és azt a bizonyos iránytűt, ami az utat mutatja. Minél hamarabb találnák meg ezeket, annál előbb érhetnék el úti céljukat és vehetne végre elégtételt oly sok év várakozás után. Tőrje pengéje már valósággal ki volt éhezve a démoni krokodil bőrére, bosszúszomjas lelke nem kevésbé. Ehelyett még mindig itt pazarolták az időt.

   Kisvártatva furcsa neszre lett figyelmes a lerombolt falu felől. Olyan volt, mintha valamit végighúztak volna a földön. A hang irányába pillantott, de a sötétségen kívül semmi mást nem látott. És abba is maradt a különös jelenség. Néhány pillanatig még a sűrű feketeséget kémlelte, végül vállat vonva megint visszafeküdt a helyére.

   A zaj megismétlődött.

   Egy alig hallható nyögés, majd megint az a súrlódás, ami aztán ismételten megszűnt, ám fél perc elteltével halk csoszogás váltotta fel. Hook újfent odakapta a fejét és összehúzott szemmel próbálta látásra bírni érzékszervét, de jóformán még mindig vak volt. Viszont a sötétben egy alak körvonalai kezdtek kibontakozni.

   Az aggodalomra kiváltó okot azonban mégiscsak az adta, mikor a hangokat egyre több és több helyről kezdte észlelni. Csendes nyögdécselés, lassú, bicegő léptek. És mind egyenesen feléjük tartott.

   Mi a fene folyik itt? – töprengett magában és megfeledkezve az őt fogva tartó bilincsekről, próbálta előhúzni a rongyok alatt rejlő kardját. Nem meglepő módon felesleges próbálkozásnak bizonyult. – Ó, az isten szerelmére! – füstölgött. Soha nem érezte még ennyire hiányzó kézfejének a hiányát. Annyira elmerült fegyverének előszedésében, hogy észre sem vette a közeledő veszélyt, csak mikor egy nehéz, oszlásnak indult test zuhant az övére. Felkiáltott és ösztönösen próbálta csonka végtagjával lelökni magáról támadóját, aki elkeseredetten próbálta fogait a bőrébe mélyesztve megízlelni eleven húsát.

   - Mi van már? – kérdezte ingerülten Emma, majd a frissen fölébredettek is észrevették a bajt, valamelyikük még fel is sikoltott. Csakhogy Killiant ez most a legkevésbé sem érdekelte. Teljes erejű ütéseket próbált mérni a mozgó hulla fejére, aki erre beleharapott a hiányzó csuklóját takaró szerkezetbe.

   - Szállj. Már. Le. Rólam! – dörögte, s minden egyes szavával próbálta lerázni magáról az élősködőt. Az utolsó szónál sikerült is kellőképp ellöknie magától. Aztán gyorsan, amennyire a bilincs engedte, elfordult és a lábával igyekezett még távolabb rúgni.

   - A fejüket célozzátok! – kiáltotta Emma a többieknek. – Nem láttatok még zombis filmeket? A fejüket!! – a hangja valóságos sikoltás volt, ahogy tőrjét épp beledöfte az egyik élőhalott koponyájába, aki erre rongybabaként omlott össze a földre.

   A férfi is a hulla fejét ütlegelte, ám semmilyen hegyes tárgy nem volt a keze ügyében, hogy végzetes csapást tudjon mérni. Miért is kellett neki elejtenie a kampóját? Eközben egy újabb halott közeledett felé, mintha ez az egy nem lett volna elég, akit a lábát magasba emelve kísérelte meg ott tartani, míg a kezével még mindig a másik koponyáját verte szét.

   - Menjünk innen! – hallotta valamelyik nő hangját.

   Emma észrevette Hook küzdelmét a két zombi ellen és már épp cselekedni készült, mikor egy másik lépett be a látóterébe. Elforgatta a kezében lévő tőrt, majd az élőhalott álla alatt döfte belé.

   - Menjetek, én segítek Hooknak! – kiabálta a lány és mielőtt a többiek egy szót szólhattak volna már törte is az utat a férfihoz. Killian változatlan helyzetben maradt, ám váratlanul az újonnan érkezett zombi feladta a küzdelmet, aztán összeesett és Emma alakja bukkant fel mögötte, aki már kezelésbe is vette a fekvő holtat is. Ezzel alig fél percnyi időt nyertek maguknak, mialatt a lány gyorsan kiszabadította a férfi bilincsének fogságából.

   - Na végre! – pattant fel Hook és előkapta a rongyok rejtekéből kardját. Látta Emma csodálkozó pillantását, mire vigyorogva hozzátette. – Legközelebb talán motozzon meg, Ms Swan. – kacsintott egyet, azzal kardjával előredöfött és egyenesen a lány mögött lévő élőhalottat találta el a két szeme között, majd megfordulva egy másikat is ártalmatlanná tett.

   - El kell tűnnünk innen. – jelentette ki Emma és hátát Killianéhez nyomta, hogy egyikük se maradjon védtelen.

   - Remek ötlet! – értett egyet a férfi, míg a lány is megölt egy zombit. – Merre?

   - Fedezz hátulról! Mutatom az utat. – szép lassan elindultak Emma navigálásával, s közben folyamatosan tisztították az utat a feléjük közeledőktől.

   - Fogyjatok már el! – morogta Hook, miközben egy erőteljes legyintéssel levágta az egyik fejét és rögtön utána egy másikat is felnyársalt a kardja által.

   - Várj, van egy ötletem! – amilyen sietősen csak tudta, elővette a pisztolyát, kibiztosította és a rét felé hajította. Mikor a fegyver földet ért, egy fülsüketítő durranással elsült, ami néhány élőhalott figyelmét felkeltette és arra mentek. – Gyerünk, gyorsan! – mondta izgatottan és egy utolsó szúrást mért egy előtte álló zombira, aztán mindketten rohanni kezdtek az erdő mélyébe. Az orruk hegyéig nem láttak, de mégis úgy kapkodták a lábukat, mintha fényes nappal futnának egy sima, aszfaltos úton. Killian fél füllel hallotta a mögöttük igyekvő eleven hullákat. Olyanok voltak, mintha az agyuk egyetlen dologra lett volna programozva; emberi húsból való lakmározásra. Nos, arra várhattak!

   Már egy jó öt perce sprintelhettek a fák között, mikor Emma váratlanul megbotlott egy kiálló gyökérben és elvágódott a földön. Elfojtott sikolyára a férfi hátrapillantott, majd látván a jelenetet, megállt és visszaszaladt. A kezét nyújtotta felé.

   - Kelljen fel, Ms Swan, most nincs idő erre!

   Emma mormogott valamit, amiből Killian a seggfej szót vélte kihallani, aztán elfogadta a felé nyújtott jobbot és feltápászkodott a földről. És akkor hirtelen a közeledő robajon kívül egy egészen más hang ütötte fel a fülüket. Egy rémült, elkeseredett, segélykérő visítás, amelyet a csontjaikban is éreztek.

   - Ugye nem...?

   - Sikolyokat nem tudok beazonosítani. – a lány dühös pillantást vetett Hookra és a hang irányába kezdett rohanni. – Várj! – próbált utánakiáltani, de nem hallotta már meg, így Killian is követte példáját. Emma szíve a torkában dobogott, s egyszeriben az összes vér az agyába száguldott. Nem hallott jól, zúgott a feje és egyetlen dologért imádkozott: hogy ne Mary Margaret legyen a sikoltás gazdája.

   - Uramisten. – kapta a szája elé a kezét, mikor odaértek a felgyülemlett élőhalott-tömeghez, amely egy ponton csoportosult össze a földön. Láthatóan csámcsogtak valamin, vagy valakin és minél többen próbáltak hozzájutni. Az egyik zombi felnézett, vérben forgó szemével a semmibe meredt, akár egy világtalan, ám a vörös folyadék nemcsak a látószervében volt fellelhető. Beborította az egész arcát, szétkenődött rajta, a szája két oldalán csorgott le az álláig. Emmát elöntötte a hányinger, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami eluralkodott rajta abban a pillanatban; egyszerre volt mérhetetlenül dühös és halálosan rémült is és ezen kettő kombinációja ösztönözte arra, hogy előremozduljon és bármi áron átverekedje magát a tömegen ahhoz a személyhez, aki talán az anyja is lehet.

   Egy erős kéz állította meg öngyilkos akciójában és húzta vissza.

   - Már késő, Ms Swan. – ha képes lett volna abban a percben racionálisan gondolkodni, valószínűleg egyetértett volna a férfi kijelentésével, de erről szó sem volt, így megpróbált küzdeni a szorítás ellen. – Teljesen megőrültél? Addig kell eltűnnünk innen, amíg nem vesznek észre!

   - De lehet, hogy az anyám fekszik ott, Hook! – fakadt ki idegesen Emma. Egy hosszú, örökké tartó pillanatig farkasszemet néztek egymással. Semmit nem lehetett kiolvasni Killian kék szemeiből, egyedül arra eszmélt fel, hogy elengedi a lány kezét és a „vacsoraasztalhoz” kezd rohanni, majd hátranézve az kiáltja neki, hogy maradjon ott és eltűnt a zombi-horda között. És az idő mintha hirtelen megállt volna. A lélegzetét visszafojtva várta, hogy történjen valami. De a látvány ugyanaz maradt. Minden változatlan volt, egyedül talán a zsibongás erősödött fel, mint mikor valami újdonság érkezett. Mint egy nagy tagú, éhező családban, ha élelemhez jutottak.

   Várt.

   Nem tudta, hogy egy másodperc, perc, vagy óra volt-e, neki mindenesetre túl sokáig tarott, míg végül Killian kiküzdötte magát az élőholtak közül és visszafutott hozzá. A ruhája véres volt, még az arcára is jutott belőle. Kapkodva vette a levegőt. Emma könnyes szemmel állt előtte. Megrázta a fejét.

   - Aurora volt ott, de már nem tudtam semmit tenni érte. – a lány még egy pillantást vetett a zombikra, de Hook megragadva a karját az erdő felé kezdte ráncigálni. – Mennünk kell!

   Körülbelül fél óra (elég nehéz volt meghatározni óra nélkül) menekülés után végre megálltak. Mindketten ziháltak és majd összeestek már a fáradtságtól. Hát igen, az egészen biztos nem volt betervezve, hogy az este folyamán még az életükért kell majd futniuk egy rakás zombi elől. Emma két kezét a térdeire támasztva próbált még több oxigént tuszkolni a tüdejébe, s egyúttal abban is reménykedett, hogy abbamarad a lábaiban érzett remegés. Az adrenalin már nem áramlott az ereiben, így a fáradtság ólmos súlyként zuhant rá. Felemelte a fejét és látta, hogy Killian egy fának támaszkodva hasonlóan ramaty állapotban volt. Hosszú ideig maradtak így; kimerülten, mocskosan. A vér, ami beleivódott az öltözékébe, legalább olyan büdös volt, mintha az élőhalottak, akikből származott. Ó, mit meg nem adott volna egy forró fürdőért, tiszta ruhákért és egy biztonságos, pihe-puha ágyért! Mindez azonban jelenleg csak Stroybrooke-ban volt elérhető, vagyis számára ezen a földön elérhetetlennek bizonyult.

   Amikor legközelebb felnézett, a férfi épp vetkőzött.

   - Hé, hé, hé! Álljon meg a menet! Mit képzelsz, mit csinálsz? – állította le Emma. Hook meglepetten pillantott rá, aztán széles vigyor ült ki az arcára.

   - Nem kell aggódni, Ms Swan. Van alatta másik. Na persze, ha szeretné, abból is kibújhatok... vagy magácska akar kihámozni belőle?

   - Most azt hiszed, vicces vagy? – Killian kacsintott egyet, majd jobb kezével megfogta a rongyot hátul a nyakánál fogva és húzni kezdte. 

   - Nem ártana egy kis segítség! – szólalt meg, mikor nehézségbe ütközött ezen egyszerűnek tűnő feladatnál.

   - Azt meghiszem. – felelte Emma ölbe tett kézzel, de ennél többet nem tett.

   - Nem egy segítőkész lélek, vagy tévednék, Ms Swan? – kérdezte, mihelyst sikerült megszabadulnia felesleges ruházatától. Alatta egy fekete ing, amelynek magas nyaka, bő ujja volt és egy keveset látni engedett a férfi mellkasából, valamint fekete bőrnadrág volt. Nem éppen olyan öltözet, mint a mesében. No persze Hook sem volt olyan idős sem, mint a történetekben.

   - Ha annyira tudni akartad a nevem, akkor miért nem Emmának hívsz?

   - És magácska miért nem szólít Killiannek?

   - Kösz, de inkább maradok a Hooknál.

   - Legyen hát... – közelebb ment hozzá, arcán még mindig ott virított csibészes mosolya. Pontosan előtte állt meg és egészen közel hajolva hozzá azt mondta. – De Hook kapitány vagyok... Ms Swan. – tekintetével fogva tartotta a lányt egy pillanatig, aztán visszasétált a fához. Hátát nekidöntve, kezeit keresztbe fonta a mellkasán állt tovább. – Tudja, van valami, amit nem értek...

   - Éspedig?

   - Miért szabadított ki? – nézett mélyen a szemeibe. – Ott is hagyhatott volna és elmenekül a többiekkel...

   Emma rövid ideig habozott, mielőtt válaszolt volna.

   - Nos, jelen pillanatban több hasznodat veszem élve, mint holtan. Feltéve, ha tényleg segítesz visszajutnunk Storybrooke-ba.

   Hook ezen eltöprengett.

   - Miért akar olyan nagyon visszamenni?

   - Te miért akarsz odamenni? – vonta magasba a szemöldökét.

   - Már mondtam. – felelte a férfi felfelé görbülő ajkakkal.

   - Igen, hát, amíg te magad nem adsz kielégítő választ, ne várd mástól, hogy megtegye.

   - Jó érv. – nevetett fel Killian. – Mindenesetre azt bizton állíthatom, hogy én nem mentettem volna meg.

   - Efelől semmi kétségem nem volt, kalóz. – vágta rá Emma, mire Killian biccentett egyet.

   - A hírünk mindig megelőz minket, nem igaz?

   Olyannyira elmerültek a kis csevelyben, hogy nem is figyeltek a körülöttük lévő világra. Ez és a fáradtság együtt eredményezték, hogy Hook majdnem későn figyelt fel egy Emmát célba vett élőhalottra. Az érzékei hirtelen mintha megint felerősödtek volna, meglepő gyorsasággal kapott a kardja után és tette meg azt a rövid utat a lányig.

   - Vigyázz! – kiáltotta, miközben csonka kezével odébb tolta az útból Emmát, s kardját a zombi szemébe szúrta, aki erre összeesett.

   Ám nem ő volt az egyetlen.

   Emma ebben a bágyadt állapotban a legkisebb helyzetváltozást sem tudta két lábon kibírni, így mikor Hook egy kicsit arrébb lökte, váratlanul elvesztette az egyensúlyát és háttal a föld felé kezdett zuhanni. Kezével gyorsan megragadta a férfiét, aki hasonló erőállapotban volt, mint ő, ami azt eredményezte, hogy Emma a kemény földre esett, Killian pedig rajta landolt. Arcuk vészesen közel került egymáshoz, a lány ajkain azonban mégis csak egy cinikus mosoly játszott.

   - Nem mentettél volna meg, mi? Hazug.

   - Egyszer mindenki hibázhat, Ms Swan...

   - Emma?! – hallották meg bal oldalról Mary Margaret döbbent hangját alig fél perccel később. Mindketten odakapták a fejüket. Ennél félreérthetőbb helyzetben aligha találhattak volna egymásra az anyjával. Jobbnak látta viszont, ha inkább nem szól egy szót sem. Aztán az ellenkező irányból egy másik, rendkívül ismerős hang szólalt meg.

   - Emma?

   Ezúttal minden szem arra fordult.

   - August?