Modern Myth 2.

Halihó!

Meg is érkeztem a 2. fejezettel:) Nincs is mit hozzáfűznöm, ja, de egy dolog: Captain Swaaaan!!!:D Sis ezt most külön neked ajánlom, szerintem az első részt többször olvastad el egy hét alatt, mint a legsűrűbben olvasott írásomat olvasták eddig :D:D:D:D (L) (huh kis szóismétlés:)) Enjoy!

2.

   Emma és Hook továbbra is abban a félreérthető helyzetben feküdtek, ahogy Snowék alig fél perce rájuk bukkantak. Mindenki Augustot bámulta, azonban a lányon kívül senki nem tudta, mi az igazán furcsa az ittlétében; a férfi újra ember volt. Néhány nappal ezelőtt azzal a tudattal kellett otthagynia a szobáját, hogy visszaváltozott fabábuvá, erre most ott állt előttük és pont úgy nézett ki, mint régen. Hogy lehetséges ez? És hogy jutott ő is vissza a mesevilágba? Ezer meg ezer kérdés kavargott Emma fejében, melyekre választ akart, először viszont a rajta heverő Killiant kéne letessékelnie magáról.

   - Hook, mi lenne, ha leszállnál végre rólam?! – kérdezte fennhangon, amivel egyúttal azt is próbálta a többiekkel közölni, hogy ez egy féletlenül fellépődő helyzet volt, amibe belekerültek.

   - Próbálnék én, Ms Swan, de hiába, túl fáradt vagyok.

   - Igen, igazán hihető történet... – lökte le magáról Hookot és egy nyögés kíséretében felkelt a földről. Sietve leporolta magát mielőtt Augusthoz ment volna, akivel aztán egy hosszú percig állt összeölelkezve. Eközben Killian is felállt és egy pillanatra megakadt a tekintete az ölelkező pároson, majd Snow gyilkos arckifejezésén, ahogy elsétált mellette. – Megint ember vagy. – jegyezte meg a nyilvánvalót. A férfi elmosolyodott.

   - Te pedig megtörted az átkot. Tudtam, hogy képes vagy rá.

   - És hogy kerültél ide? – szólt közbe Mary Margaret kíváncsian. A páros felé fordult, majd Emma újfent Augustra bámult. Ez őt is érdekelte.

   - Fogalmam sincs. Az egyik pillanatban magamhoz tértem és láttam a szobám mennyezetét, aztán már itt feküdtem az erdőben. Már egy ideje jártam a környéket, hátha találok valakit. – körbenézett maga körül. - Kicsit megváltozott minden, amióta nem jártam itt. Tudtátok például, hogy tele van ez a hely zombikkal?

   - Igen, épp előlük menekülünk. – Emma a homlokát ráncolva nézte Augustot. – Te hogy szöktél el előlük? Nincs nálad fegyver, ahogy látom.

   - Azt hiszem ez a fa-dolognak köszönhető. – válaszolta egy félmosoly kíséretében. – Még mindig nem érzem száz százalékig emberinek magam. Szóval, hogy megyünk vissza?

   Emma és Snow gyorsan és nagy vonalakban elmondta, hogy mi a tervük, illetve Hook terve a hazatérésre. Azt persze még egyikük sem tudta, hogy pontosan hogyan is képzelte a kalóz a hajójával történő elröppenést, de mindent a maga idejében. Még abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán igazat mondott-e nekik, bár remélhetőleg Emma varázsereje nem hagyta még el a lányt.

   - Tehát ez a tervünk. – összegezte, aztán felnézett az égre, amely halványan ugyan, de már kezdett világosodni. – Mennünk kéne.

   - Igazad van. – bólintott Snow. – Keressünk egy viszonylag biztonságos helyet, ahol néhány órát tudunk pihenni, mielőtt elindulnánk. – a többiek már el is kezdtek gyalogolni, Hook azonban megállított mindenkit.

   - Hé, várjunk csak egy percet! Egyáltalán ki ez a fickó? – mutatott a másik férfira. Emma unott arccal fordult hátra és nézett szembe Killiannel.

   - Ő itt August. Gepetto fia.

   - Áh, a fafiú? – nézett gúnyosan az említett személyre. – Szó sem lehet róla, hogy ez a bútorzat is velünk jöjjön, csak hátráltatna! Arról nem is beszélve, hogy már így is van elég fa a hajómon, nem kell több.

   - Nem vagyok bútorzat! – fakadt ki dühösen August és már rá akart volna rontani a kalózra, de Emma megállította.

   - Mondd csak, vak vagy? August nem fa, hús és vér! – kontrázott rá Snow is. – Hülye bunkó. – tette hozzá halkabban.

   Emma eközben közelebb lépett Hookhoz, végül közvetlenül előtte megállva keresztbe vont kézzel azt kérdezte.

   - Szóval egy valaha volt „fafiú”, ne vedd sértésnek, - nézett hátra a válla fölött Augustra, aki csak legyintett. – hátráltatna minket, de egy félkezű rabló nem? – nézett végig rajta cinikus mosollyal.

   - Félkezű kalóz, nem rabló. – javította ki szinte azonnal Killian.

   - Ugyan mi a különbség? – vágott vissza egy lemondó sóhaj kíséretében.

   - Ó, nagyon is sok! A rablókat csak a pénz érdekli...

   - És a kalózokat? – Hook elgondolkodva kémlelte az eget egy pillanat erejéig, aztán még közelebb lépve Emmához azt felelte.

   - Nos, minket a pénz... – félreérthetetlenül végigvezette tekintetét a lányon, majd mélyen a szemébe nézve vigyorogva folytatta. – és a nők.

   Váratlanul egy fél pár női cipő szelte át a levegőt és találta fejen Hookot. Az ütés félelmetesen pontos volt, az akció pedig még a férfit is meglepte. Jó kezével a pontot dörzsölte, ahol a lábbeli eltalálta, miközben Snow közeledett feléjük vérben forgó szemmel, mint akinek eltökélt szándékában állt kioltani valakinek az életét. Ez esetben... Killianét. Kettőjük közé lépett és kardja hegyét a férfi nyakához tartva kezdett beszélni.

   - Na idefigyelj! – kezdett bele mérgesen. – Az én lányomat te nem fogod úgy vizslatni, mintha csak egy darab hús lenne, megértetted?! És eszedbe ne jusson még egyszer így viselkedni vele, pláne nem a közelemben, mert nem a csuklód lesz az egyetlen dolog, ami hiányozni fog, érthető voltam??

   - Tökéletesen. – vágta rá és egy halvány mosoly még mindig ott volt az ajkain.

   - Jelenleg nagyon vékony jégen táncolsz és nem sok kell hozzá, hogy ez a kard jóval több fenyegetést jelentsen a számodra... és akkor aztán könyöröghetsz majd az életedért.

   - Ne aggódjon, ez nem fog megtörténni. Én nem könyörgöm az életemért. – jelentette ki határozottan. Mary Margaret még egy hosszú percig farkasszemet nézett vele, azt követően felkapta a földről a cipőjét, tett egy hátraarcot és elindult a csapat élén.

   - Indulás!

   - Várjatok! – szólt közbe ezúttal Mulán és szétnézett a társaságon. – Hol van Aurora?

   Emma gyors pillantást váltott Hook-kal, majd egy rövid sóhaj kíséretében elárulta, hogy hallották a sikolyát, utánarohantak, de addigra elkéstek. A zombik már elkapták (ennél tovább nem részletezte, épp elég nehéz volt neki megbirkóznia a látvánnyal, amely még mindig kísértette) és nem tudtak már semmit sem tenni érte. Egy hosszú percig álltak csöndben és tették néma tiszteletüket a lányért, ám hamar eluralkodott mindenkin a kimerültség, úgyhogy minél előbb fekvőhelyet kellett keresniük.

   - Azért kicsit ironikus, hogy épp azok végeztek vele, akiket nemrég még siratott. – suttogta Hook közvetlenül Emma fülébe, hogy csak a lány hallja, aztán elindult ő is. Menet közben kihúzta kardját a hullából és visszahelyezte a hüvelyébe, Emma pedig igyekezett elfojtani előtörőben lévő mosolyát. Elvégre még nem telt el annyi idő, hogy viccet lehessen csinálni Aurora halálából, nem igaz?

   Hamarosan meg is érkeztek egy kellőképp biztonságos helyre egy tó mellett. Már beletelt egy jó időbe, mióta utoljára összefutottak egy kósza élőhalottal, így több-kevésbé biztosak lehettek benne, hogy a helyzet változatlan maradhat egy-két óráig, hogy egy kicsit lepihenhessenek. Hiába volt még mindig éjszaka, a hold már korántsem volt olyan magasan az égen, egyre lentebb tündöklött az égen, hogy aztán a nap átvehesse majd a helyét az égbolton. Addig viszont volt még mindig egy kis idejük. Menet közben elég tűzifát gyűjtöttek, hogy most még ne kelljen külön ezzel is foglalkozniuk. Mulán gyorsan tüzet csiholt, amit mindenki körbe is ült. Emma August és Mary Margaret között foglalt helyet, utóbbi jobbján Mulán helyezkedett el. Hook kicsit távolabb maradt tőlük, tekintetével mereven a lángcsóvákat bámulta. A lány kíváncsi volt, vajon mi járhatott éppen abban a fondorlatos agyában a férfinak. Különös egyéniség volt ez a kalóz. Egy megfejthetetlen rejtély, egy valódi kihívás. Amennyire Emma meg tudta mondani a képességének köszönhetően, eddig (azóta persze, hogy leleplezték az igazi kilétét) igazat mondott nekik Hook. Ami azonban nem jelentette, hogy nem fogja őket megvezetni. Killian szemeit hirtelen ráirányította, mintha csak megérezte volna, hogy ő járt az eszében. Nem kapta el róla a sajátjait, mire a másik szája sarkában mosoly jelent meg.

   - Oké, szerintem épp itt az ideje, hogy lefeküdjünk végre. Ha csak néhány órára is. – szólalt meg Snow és vetett véget egyúttal a kettejük közt folyó szemezésnek. Emma zavartan pillantott fel... az anyjára (még mindig nehezére esett felfogni), s mikor találkozott a tekintetük beleegyezően bólintott.

   - Igazad van. – helyeselt, miközben nagyot nyújtózott. – De nagyon remélem, hogy nem olyan ébresztőben lesz részünk, mint legutóbb.

   Kisvártatva mindannyian lefeküdtek a tűz közelében és csönd telepedett a környékre. Emma hanyatt feküdt a földön és a fák lombjain keresztül az eget kémlelte. Direkt nem hunyta le a szemeit, nem akart ilyen könnyen elmerülni az álmok rengetegében és védtelenül hagyni magát, mialatt még mindig zombik járnak-kelnek az erdőben és bármikor elérhetnek hozzájuk is. Megint. Ezért hát úgy döntött, egy ideig még ébren marad, amíg az álmosság oly mértékben el nem hatalmasodik rajta, hogy nem bír tovább ébren maradni. August volt az első, akinek lelassult a légzése, majd hamarosan Mulán is csatlakozott az alvók táborához. Hook ezúttal is messzebb volt tőlük, így az ő lélegzetvételeit nem hallotta olyan mértékben, hogy tudja, alszik-e vagy sem. A lány nagyot ásítva fordult át a másik oldalára, a tűzzel háttal, egyik kezét a feje alá helyezve. Minden olyan nyugodtnak tűnt. Nyugodtnak és... csendesnek.

   Hirtelen riadt fel álom nélküli alvásából. Szemei kipattantak és az immáron világos égboltot bámulta. Még mindig fekve maradva nézett körül; a tűz már elaludt, a többiek pedig még mindig halkan szuszogtak, kivéve...

   - Pszt... – hallotta meg Mary Margaretet. – Emma, ébren vagy? – suttogta alig hallhatóan.

   - Igen. - motyogta vissza. – Mi az?

   - Ugye nem kell mondanom semmit sem? – erre a kérdésre a lány felkönyökölve nézett hátra a nőre, aki hasonló helyzetben ült.

   - Miről beszélsz?

   - Rólad meg Hookról.

   - Rólam meg Ho... – kezdte hitetlenül, de hirtelen elhallgatott, mert ő is hallotta, mennyire nem volt halk már a hangja. Arról nem beszélve, hogy August még fel is horkant rá. Emma az anyjára pillantott, aztán a tó felé bökött a fejével és amilyen halkan csak tudott felállt. Mary Margaret követte példáját és lábujjhegyen osontak végig a recsegő gallyak között. Szerencsére látszólag senki sem ébredt fel az apró neszekre. Mindenki úgy aludt, mint a bunda, ami nem is csoda, hiszen elég fárasztó éjszakán vannak túl. Alig tíz méterre a tótól megálltak, szembefordultak egymással, majd Emma keresztbe vont karral magyarázatot követelt. – Szóval mi ez az őrültség?

   - Tetszik neked, igaz?

   - Dehogy tetszik! – fakadt ki türelmetlenül a lány. – Honnan az ördögből vetted ezt?

   - Nem is tudom, talán amilyen helyzetekben rátok lehet bukkanni... – célzott egy bizonyos pillanatra. És folyton bámulod.

   - Oké, először is leszögezném, hogy már nem vagyok gyerek! – mutatott rá a tényre. – Másodszor pedig éreztem, hogy erről lesz szó, de fölösleges is volt elkezdened! – szállt vitába vele. – Épp félrelökött egy zombitól, elvágódtam a földön és magammal rántottam. Ennyi történt! A többit már csak belemagyarázod. Különben meg nem bízom benne, így érhető, ha szemmel tartom, nem?

   - De állandóan?

   - Mi az, már ránézni sem szabad?

   - Ugyan már, Emma! Ne hidd, hogy vak vagyok!

   - Huszonnyolc éves vagyok, talán már képes vagyok saját magam is dönteni.

   - Igen? Ezt még lehet el is hinném, ha nem tudnám, hogy valósággal vonzod a rosszfiúkat. August? Graham? – tette ő is össze a kezét a mellkasa előtt.

   - Nem emlékszem, hogy bármelyikkel is lett volna valami. Teljesen fölöslegesen aggódsz, Hook és köztem kizárt dolog, hogy bármi is történjen!

   - Biztos vagy te ebben?

   - Igen. – folytatta nyugtatóan. – Rosszul vagyok attól a nagyképű, pöffeszkedő... – hirtelen elnézett a tó felé és egyszeriben ott ragadt a tekintete. – férfitól.

   Snow a homlokát ráncolta a lánya arckifejezésére. Kíváncsian fordult hátra, vajon mi ragadta el Emma figyelmét és tartotta ott szemének világát. Kicsit távolabb, közvetlenül a tóparton Killian ácsorgott, épp kibújt az ingéből, így láthatóvá vált a világ számára fedetlen felsőteste. Hanyagul leejtette maga mellé a levett ruhadarabot, lehunyta a szemeit és magasba emelve két karját nagyot nyújtózkodott, ami által még jobban kihangsúlyozódott izmos mellkasa és kockás hasa. Aztán a vízhez ment, letérdelt és jobb kezével megmosta az arcát. Mary Margaret visszafordult, de Emma még mindig a jelenetet bámulta.

   - Aha, látom milyen rosszul vagy tőle. – csóválta a fejét és elindult vissza a táborba. Alighogy elment a lánya mellett még halkan annyit mondott. – Meg fog bántani, ugye tudod? – azzal válaszra sem várva továbbsétált.

   - Mi? – nézett hátra Emma, mikor rájött, hogy hozzá beszéltek, de Snow már nem volt ott. – Mary Margaret! – szólt utána, várt egy kicsit, ám válasz nem jött. Visszafordult hát és újfent a kalózt kémlelte, ahogy az fél kézzel locsolta az arcát és végigsimított barna haján. A nap halvány fénye megcsillant vizes tincsein, ahogy hátradöntötte fejét, két kezével a háta mögött megtámaszkodott és leült. Egyik lábát felhúzta, míg a másikat kiegyenesítve tartotta, mialatt behunyt szemmel élvezte a nap melengető sugarait. Mindeközben Emma arról próbálta meggyőzni magát, hogy csak és kizárólag azért tetszett neki a látvány, mert nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára férfival volt. Vagyis kész csoda, hogy nem vetette rá magát senkire Storybrooke-ban, még az átok megtörése előtt. Ennyiről volt szó, semmi másról.

   Váratlanul felvonta az egyik szemöldökét. Még ebből a távolságból is látni lehetett, hogy egy tetoválás volt mellkasa jobb oldalán, az alakzatot azonban nem tudta kivenni. Mégis kíváncsi volt, vajon mi lehetett rajta. Na persze, ahhoz közelebbről is szemügyre kéne vennie a felsőtestét... ami viszont nem fog megtörténni.

   Hook egy nagyot sóhajtva kinyitotta szemeit, majd ahogy egyre lejjebb és lejjebb tekintett a horizonton, meglátta Emmát, aki a tópart túlsó oldalán ácsorgott és őt vizslatta. És csak úgy, mint az éjjel, most sem kapta el szemeit róla, mikor rájött, hogy Killian észrevette. Látszott rajta, – és most nem kifejezetten az öltözékére, vagy a beszédére gondolt – hogy nem idevalósi volt. Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az itteni nők; itt, ha a férfi meglátta, hogy valaki titkon felé pislogott valamerről, az a nő rögtön mást kezdett el vizsgálni szemeivel, mintha csak körbenézett volna. De Ő nem. Emma sokkal keményebb volt annál, mintsem szégyenlősen elkapja a tekintetét, ha lebukott. Ő erősebb, talpraesettebb... és szemrevalóbb. – gondolta Killian csibészesen mosolyogva, mire fölemelte jobb kezét és intett a lánynak, hogy csatlakozzon hozzá. Emma keresztbe vonta kezeit és nemet intett a fejével. Hook felnevetett.

   - Jöjjön ide, Ms Swan! – győzködte. – Nem harapok. És biztos lehet benne, hogy szégyenlős sem vagyok. – kacsintott.

   - Soha! – kiáltott vissza Emma közömbösen, és hátat fordítva visszament ő is a többiekhez. Egy ideig még hallotta a kalóz nevetésének hangját.

   Mire visszaért, már mindenki ébren volt, indulásra készen várakoztak. Mary Margaret karba tett karral ücsörgött a földön és flegmán megjegyezte.

   - Na, kinézelődted magad?

   - Ne kezd ezt.

   - Rendben. Nem mondok semmit, de tudd, hogy a legkevésbé sem támogatom.

   - Nincs is mit támogatni. – bizonygatta Emma. – Oké, akkor már csak Hookra várunk?

   - Hook kapitányra, Ms Swan. – jött a háta mögülről egy okoskodó hang. A lány hátrapillantott a kalózra, aki még az inge begombolásával volt elfoglalva. Fel sem nézve folytatta. – Mikor fogja már végre megjegyezni?

   - Majd ha te meg nem fogsz magázni. – vetette oda. – Indulhatunk? – kérdezte, majd tekintete Snow-n akadt meg, aki jelentőségteljesen nézett rá. A homlokát ráncolta a pillantására, amely szinte üvöltötte a világnak: meg fog bántani, ugye tudod? Nem, nem fogja, mert nem ad rá esélyt. Senkinek sem ad rá esélyt. A nő Mulánnal az oldalán elindult és ő is épp követni akarta a példájukat, mikor...

   - A maiért cserébe. – mormolta a fülébe Hook halkan, igézően. – holnap én nézem, ahogy maga vetkőzik... Ms Swan. – azzal nevetve továbbsétált, Emma pedig már majdnem hozzávágott valamit, ám August még időben megállította. Egyik kezét a lány vállára tette és halkan, s egyben mindentudóan azt mondta.

   - A rossz mindig vonzóbb, nem igaz?

   Emma felvonta egyik szemöldökét.

   - Miről beszélsz?

   - Csábítóbb, de bizonytalanabb. És mégis mint egy mágnes, úgy húz magához. – és már menni is készült volna a többiek után, de Emma gyorsan megállította.

   - August! Elárulnád, mi az ördögről beszélsz?

   - Szerintem nagyon is jól tudod. – nézett mélyen hatalmas szemeivel a lányra egy pillanatra. Ajkai felfelé görbültek arcán, mialatt próbálta újfent feltárni az igazságot előtte, mindenféle konkrétum említése nélkül. A gond az volt, hogy Emma ezúttal is pontosan tudta, hogy miről beszél és most utálta a helyzetet, amibe belekeveredett. Mikor értik már meg az emberek, hogy közte és Hook között soha, semmi nem fog történni? Oké, lehet, hogy jól nézett ki, de volt már dolga hozzá hasonló pasikkal és úgy kellett neki egy újabb, mint púp a hátára.

   - Ha mesedélutánt akarsz tartani, azt út közben is megteheted, fafej. – szólalt meg Hook türelmetlenül előttük. Mindketten odakapták a fejüket. – Indulhatnánk végre? – kérdezte flegmán.

   - Hogyne mehetnénk. – vágta rá August vigyort varázsolva az arcára, mintha észre se vette volna a másik hangnemét. Killian, mielőtt visszafordult volna, még egy utolsó, 250 Wattos mosolyt villantott Emmára, aki még mindig értetlenkedett a szituáción; mégis hogy gondolhatja bárki, hogy összejönne ezzel a seggfejjel? – Ha viszont inkább azt szeretnéd, hogy valaki lefogja neked, amíg te ronggyá vered, – suttogta August közvetlenül a lány fülébe, hogy a másik véletlenül se hallhassa meg. Még egyik kezével el is takarta a száját a biztonság kedvéért. - bármikor számíthatsz rám. - Emma hitetlenül nézett rá, aki biztatásul még rá is kacsintott egyet és hüvelykujját felfelé mutatta neki.

   - Nos, egy ilyen ajánlatot biztos észben tartok majd. – boxolta vállon a férfit, majd a többiek után eredtek.

   - Állj! – szólalt meg halkan, s egyben parancsolóan Snow órákkal később. Már besötétedett, a hold fényesen ragyogott az égen. Hosszú ideje egyikük sem beszélt egy szót sem és mindenkinek elege volt, hogy szinte az egész napot sétával töltötték, ráadásul Emmának az volt az érzése, hogy körbe-körbe mentek.

   - Mary Margaret... – kezdte volna a lány, de a másik lecsitította. Killian lassan odament a nőhöz, mialatt a legapróbb neszre is próbált odafigyelni, amennyire füle engedte. Körbekémlelt és két ragyogó, sárga szempáron akadt meg a tekintete.

   - Farkasok. – dörmögte Snow a férfinak és feszülten tekintett fel rá, aki még mindig maga elé meredve bámulta az állati tekintetet.

   - Vérfarkasok. – helyesbített Hook. Alig észrevehetően a kardja nyeléhez nyúlt, de még nem vette ki tokjából. Fölösleges mozdulat lett volna, amíg a falka nem támad rájuk. Csak felgyorsítaná a folyamatot.

   - Mi a franc? – nézett körbe Emma. Már ő is látta őket. Hirtelen ötlettől vezérelve felpillantott a holdra és rájött, miért is volt most világosabb a tegnaphoz képest; telihold volt. – Ó, nemár! Komolyan?! – morogta csendesen. – Tegnap zombik, most vérfarkasok, holnap mik jönnek? Vámpírok? – Killian hátratekintett rá a válla fölött.

   - Ne legyen nevetséges, Ms Swan. Vámpírok nem léteznek.

   - Egy mesevilágban nem léteznek vámpírok? Milyen hü...

   - Mi lenne, ha majd később tennél panaszbejelentést? – szólt közbe August. – Most inkább az a kérdés, hogy mit tegyünk.

   - Mi sem egyszerűbb ennél... – nézett szembe vele Hook vigyorogva.

   - El kell tűnnünk innen!

   - ...harcolunk! – fejezte be a mondatát a kalóz, mialatt Snow épp az ellenkezőjét jelentette ki. A két személy egymásra nézett, s míg a nő dühös pillantással illette a férfit, Killian inkább csalódott volt. – Elárulná, hogy akar innen elmenekülni, milédi? – kérdezte epésen.

   - És te hogy akarsz a túlerővel megküzdeni? – vágott vissza Mary Margaret, szikrákat szóró szemmel.

   - Emelt fővel, drága hölgyem, nem pedig gyáva módjára megfutamodni.

   - Ki szavaz arra, hogy itt hagyjuk Hookot? – fordult hirtelen a többiekhez. August ártatlan pillantással illette a kalózt, Mulán pedig egyetértőn bólogatott.

   - Mary Margaret, ő az egyetlen, aki vissza tud minket juttatni Storybrooke-ba! – ellenkezett Emma.

   - Hát majd keresünk más utat!

   - Sok sikert hozzá... – dünnyögte Killian, mire egy pofon csattant az arcán. A levegő valósággal megfagyott körülöttük, miközben Emma Snow-ra meredt. Képtelen volt elhinni, hogy az a kedves, fiatal nő, akit megismert Mary Margaret Blanchard személyében erőszakot tud alkalmazni egy másik emberen. Arról nem is beszélve, hogy a mesékből megismert szende, barátságos Snow White-ról, aki erdei állatokkal énekelgetett, róla sem épp ez a szerep jött le gyermekkorában. Nos, ezek szerint az alma mégsem esett olyan messze attól a huszonnyolc éven át ismeretlen fától. – Ezt most miért kaptam? – hitetlenkedett a férfi. Ezúttal valóban meglepődött, s beletelt egy hosszú percbe, míg a mosoly újra ott virított borostás arcán.

   August vigyorogva megjegyezte.

   - A kérdés inkább úgy hangzana helyesen, hogy ezt miért csak most kaptad...

   - A helyedben vigyáznék; tűzifára mindig szükség lehet. – dörögte Killian idegesen.

   - Csssss!!! – csönd helyett azonban morgó hangok jöttek mindenfelől. Valószínűleg a csapat közti indulat a kéttermészetű lényeket is felajzotta. Remek. Ennél jobb... Nem, nem szabad ilyenen gondolkodni! – dorgálta le magát Emma. Mindannyian kézbe kapták kardjukat, tőrüket, Augustot leszámítva, aki jelent pillanatban – a fegyverellátottságát figyelembe véve – a férfi Aurora szerepét töltötte be. A lány közelebb lépett hozzá, hogy meg tudja védeni egy esetlegesen bekövetkező támadástól. Néhány pillanatig semmi nem történt, aztán...

   - Vigyázz! – kiáltotta Hook, mikor egy vérfarkas ugrott fel a levegőbe és közeledett feléjük. Ugyanebben a pillanatban három másik falkatag is megindult feléjük, így amíg a kalóz a fentről érkezőt sebesítette meg, a három nő azokkal foglalkozott. Snow-t leterítette a lábáról az egyik, de sikerült egy erős rúgással lelöknie magáról, aztán gyorsan a kardja után nyúlt, s mikor újból támadott az állat, egy gyors mozdulattal végigszántott a pengével a vérfarkas hasán.

   - A nyakláncom! – hallotta meg mindenki Mulán hangját. Emma odakapta a fejét a nőre, aki egyik kezével a nyakához kapva állt. Ujjai között vér folyt, vagyis az imént lett megsérülve, de ő mégsem emiatt ordított föl. Mintha sokkal fájdalmasabb lett volna egy tárgy elvesztése a saját épségénél. Tekintetük találkozott a pillanatra és azonnal megértette, mire fel volt ez a félelem; a szeme pillanatokon belül aranysárgává változott. S míg Muláné elváltozott, Emmáé tágra nyílt a döbbenettől. Óóóóóó szuper...

   A levegő a harcos körül valósággal rezegni kezdett, ahogy az átalakulás kezdetét vette, ami nem tartott tovább egy percnél, talán még annyi se volt és máris egy újabb, jól megtermett farkassal gyarapodtak. Túl sok volt ez neki. Vissza akarja kapni a normális életét; azt, amit az átok megtörése előtt tudhatott magáénak, amikor még nem kellett egy idegen földön vérfarkasok ellen, Hook oldalán harcolnia.

   - Menj onnan! – üvöltötte a férfi. Emma akkor vette észre, hogy az újdonsült vérfarkas őt vette célba. Sok ideje nem volt ezen töprengeni, ugyanis hamarosan a levegőben találta magát, de a várthoz képest nem hátrafelé haladt, hanem oldalra, távol a támadó hatótávolságától. Mikor földet ért, Killian pedig rajta, egy pillanatra elmosolyodott.

   - Ez a második.

   Hook is kivillantotta fogsorát, ám ekkor Snow sikolya töltötte be hallójárataikat. Emma rémülten kapta oda a fejét és olyan gyorsan szabadult ki a férfi teste alól, hogy talán még a bűvészek is megirigyelték volna.

   - Nem! – visította a lány. Úgy tűnik, Mulán rögtön talált magának új célpontot és ez az anyja volt. Úgy rontott neki a vérfarkasnak, mint egy tank és többnyire az adrenalinnak köszönhetően sikerült letaszítania az állatot a nőről. – Úristen... – nézett végig vérző lábán. – Mary Margaret? Hallasz engem? – nem reagált a kérdésre.

   Közben a farkas talpra állt és vicsorogva kezdett szaladni feléjük. Hátsó lábaival elvetette magát a talajtól és egyre közelebb került hozzájuk. Emma lehajtotta fejét Snow-ra és várta a szánalmas véget. Ami nem érkezett meg. Egy döfést hallott, aztán a vérfarkas felnyüszített és végül mintha egy nehéz... tetem zuhant volna le. Felpillantva észrevette Hookot. A kardja tiszta vér volt és mellette ott hevert Mulán állati holtteste.

   - Ez pedig a harmadik. – mondta a lány helyett.

   - Egyre többet hibázol, Hook.

   - Nem kell megköszönnie, Ms Swan.

   - Rendben. Nem is áll szándékomban. – Augustra pillantott, aki nem messze tőlük ácsorgott Mulán kardjával a kezében és a környéket pásztázta. Helyes. – Most pedig vedd le az inged! – parancsolta visszafordulva felé, miközben mindkét kezét Snow vérző sebéhez szorította.

   - Itt? – lepődött meg Killian. - Előtte? – bökött a nőre a fejével, majd vállat vont. – Hát jó. – azzal lassan elkezdte kigombolni a ruhadarabot.

   - Ó, az isten szerelmére! – csattant fel Emma és lerántotta a férfit vele egy magasságba. Mikor ez megvolt, bal vállához tette a kezeit és egy határozott mozdulattal leszaggatta az inge ujját.

   - Hé, mégis mit csinál?

   - Be kell kötözni a sebét! – magyarázta feszülten. – Vagy van esetleg a zsebedben orvosi kötszer?

   - Először is; fogalmam sincs, miről beszél, Ms Swan. Másodszor pedig tudja maga mennyit ér ez az ing?! – Emma arckifejezését látva, röviden felnevetett. – Igaz.

   A lány gyakorlott mozdulattal kezelte a sérülést, holott egy-két Vészhelyzet epizód megnézésén kívül egyáltalán nem volt rutinja ebben. Mivel egy ujj kevés volt, kisvártatva Hook meg lett szabadítva a másiktól is és egy újdonsült mellényben feszíthetett. A vérzést sikerült elállítani szerencsére, de jobban örült volna, ha rendes orvosi ellátásban is része lehetne. Amit persze itt biztos, hogy nem fog megkapni. Újabb ok, hogy miért jussanak minél előbb haza.

   Mary Margaret tíz vagy tizenöt perccel később nyitotta ki a szemeit.

   - Hála az égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Emma. – Jól vagy?

   - Fáj a lábam. – motyogta erőtlenül a másik.

   - Ez gyakran előfordul azokkal, akiknek egy vérfarkas kiharap egy darabot a vádlijukból. – jegyezte meg keresztbe vont karral, szenvtelenül Killian, amit Emma egy gyilkos pillantással díjazott.

   - Fel tudsz állni?

   - Ezzel a lábbal? Kizárt. – válaszolta meg a kérdést Snow helyett a kalóz.

   - Köszönöm, Mary Margaret. – felelte epésen.

   - Akkor már inkább legyek Hook. – vágta rá elgondolkodva.

   - Akkor talán fogd be a szádat végre. August, gyere ide, kérlek! – kiáltott oda az őrködő férfinak. – Segíts felemelni. – mutatott a nőre, mikor odaért hozzájuk. Átlépett a másik oldalára és a bal karjánál fogva próbálta megemelni, míg Emma a jobbal próbálkozott. Az eredmény az lett, hogy Mary Margaret felordított fájdalmában és kérte őket, hogy tegyék vissza. Lázasan törte a fejét, de semmire nem jutott. Jelenleg egyre fogyatkozott a létszámuk és most Snow is lesérült... a körülmények nem az ő oldalukon álltak.

   - El kell vinnünk a hajómra. – szólalt meg rövid szünet után Killian. – Ilyen állapotban soha nem érnénk el vele sehova.

   - Igazad van. – és rögtön utána ráemelte egyik mutatóujját. – Ne szokj hozzá! – majd Augustra szegezte tekintetét. – Tudnád vinni Mary Margaret-et?

   - Sajnálom, Emma, de örülök, hogy egyáltalán én kezdek már újra rendesen járni.

   - Nem gond, megértem. – hangosan kifújta a levegőt, aztán Hookra nézett. – És te?

   - És én mi? – húzta a lány agyát.

   - Ne akard, hogy bemossak neked egyet. – a másik újfent felnevetett.

   - Nem olyan könnyű nekem fájdalmat okozni, Ms Swan. Viszont ez és az ingem után sokkal fog már tartozni nekem... a reggelről nem is beszélve. – tette hozzá egy elragadó mosoly kíséretében és odalépett Mary Margarethez..

   - Állj, ugye nem ő fog cipelni engem?! – kérdezte Snow reménykedve, mire Hook lehajolt hozzá és egyik karját a térdhajlatához, másikat meg a fejéhez helyezte.

   - Ne aggódjon, milédi. – suttogta. – Mindketten csalódtunk. – és azzal már a ölbe is kapta a nőt.