MM5. MORZSA

Sziasztok!

Az 5. fejezet gőzerővel (najó, néha félgőzzel...:) íródik!;) Addig is gondoltam megleplek titeket egy aprócska morzsával, hogy legyen min csámcsogni, amíg meghozom a teljes fejezetet (most tartok talán a felénél, elég hosszú lesz ez is...) A morzsával kapcsolatban pedig egy kérdésem lenne: szemét voltam?:D

***

   - Hook, az istenit már! – dörögte a lány, hiábavalóan. Óvatosan visszafektette a kalózt a földre, majd felállt, és a hóna alatt belekapaszkodva egy közeli fa törzse felé kezdte húzni. A lába azonban nem bírta el kettőjük súlyát, a térde összecsuklott és testével a földre hanyatlott. Killian feje az ölébe hullott, s továbbra sem adta jelét, hogy magához térne. – Ne csináld ezt velem! Hallod?! – egyik kezét a férfi feje alá csúsztatta, másikkal pedig aprókat püfölt a mellkasába. Elege volt a finomkodásból. Dühös volt, kimerült és mindenek előtt ideges. Hook pedig még mindig ájult. – Killian! – kiáltott rá a lány feldúltan. Hirtelen elhomályosult előtte a kalóz alakja. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy könny gyűlt a szemébe. Odaemelte a Killian fejét tartó kezét, hogy letörölje, de mikor ránézett a tenyerére, felvonta a szemöldökét. Véres volt. Rosszat sejtve visszavezette ujjait iménti helyükre, s akkor vette észre, hogy a férfi haja nedves volt. – A francba!

   Úgy helyezkedett, hogy szemügyre vehesse a sérülését. Látta, hol hasadt fel a bőre és egyre jobban aggasztotta, hogy Hook még mindig nem kelt fel. Semmilyen orvosi felszerelés nem volt a közelében, kötszer, vagy bármi, amivel elláthatná. Bár az is igaz volt, hogy ha egy egész kórházi arzenál állt volna a rendelkezésére sem tudott volna sokat tenni. Annyi köze volt az orvosláshoz, hogy látott pár részt az erre épülő sorozatokból... ezzel a tudással pedig nemigen láthatna el egy fejsérültet.

   Egyetlen dolgot tehetett; el kellett érnie, hogy Killian felébredjen.

   Még akaratosabban kezdte el ütni a mellkasát. – Killian! Hallasz engem? – semmi. – Itt ne merj hagyni, értetted? – továbbra sem érkezett válasz. Emma felhagyott a férfira mért csapásokkal. Lehunyta szemmel, lemondóan sóhajtott egyet, s lehajtotta a fejét. Homloka Hookéhoz ért. – Szükségem van rád, te gazember. – mormolta. Ökölbe szorította csuklóit, s egy-két pillanatig úgy maradt, majd kicsit feljebb emelte a fejét és a kalózra nézett. Ő azonban változatlanul úgy feküdt alatta, mint addig, apró jele sem mutatkozott, hogy hallotta volna, amit az imént mondott.

   A lány idegesen felmordult.

   - Mi a francot vársz még tőlem? – kérdezte hangosan anélkül, hogy választ várt volna. Körbepillantott, hátha a fák rávezetik a megoldásra, de nem meglepő módon nem így lett. Egy világ, telis-tele mesehősökkel, de egy beszélő fa már túl nagy kérés lenne?

   Újra Hookra emelte tekintetét. Igazából volt még valami, amit nem próbált meg. Nem tűnt a legjobb ötletnek, de jelen helyzetben kifogyott a további lehetőségekből...

***