Modern Myth 5.

/It's been a long time coming./

Hát sziasztok!

Ezt a fos fejezetet legnagyobb rajongómnak, Rékának ajánlanám. Ha nem gondolkodtatsz el, sose sikerült volna. Valamint Sleepy-nek a Hét Törpéből, Andie-nek az Andy a vagányból és Barbinak a Barbie és Ken-ből...
Enjoy!
(U.I.: légyszi meg ne kérdezzétek, mikor jön a következő fejezet mert kínomban minimum fél évvel későbbre fogom jósolni az érkezését...Köszönöm:D)

5.

   Killian Jonest évszázadok óta egyetlen dolog vezérelte. A bosszú. Ez éltette, ez adott neki erőt és az eddigi évek során soha, semmi sem tudta eltéríteni céljától. Egészen mostanáig. Ahogy ott haladt Emma mellett, azon töprengett, mégis hogyan történhetett mindez. Idejött ez a lenyűgöző teremtés és tudtán kívül kizökkentette megszállott bosszúvágyából. Már nagyon közel járt Rumplestiltskin-hez, s egyszeriben mégsem ez tűnt a legfontosabbnak a férfi számára. Ez persze nem azt jelentette, hogy megfeledkezett volna Milah-ról, vagy hogy miért is volt itt. Nem. Nagyon is emlékezett a pillanatra, mikor szerelme a karjai közt lehelte ki utolsó leheletét, ahogy a démon összezúzta karmai közt tartott szívét. Aznap egy része a nővel együtt halt meg, emlékét pedig azóta is őrzi.

   A változás ott következett be, hogy hosszú idő óta most először nem érezte az emiatt keletkezett szívét szorító érzést. Először tartotta a jelent előrébb valónak a múltnál. Talán mégis volt még reménye az élethez...

   Oldalra sandítva rápillantott a mellette haladóra. A fájdalom a lány számára sem volt ismeretlen, akkor is, ha az okok különbözőek is voltak. Ez is közös volt bennük. A különbség az volt, hogy míg ő megtorolni készült a saját veszteségét, addig Emma egy fallal szigetelte el magát a további csalódástól. Ez azonban nem tántorította vissza Hook-ot a próbálkozástól, még ha szavai egész másról árulkodtak is. Ám annak is megvolt az oka, hogy miért mondta azt a lánynak, amit.

   Emma még nem volt képes beismerni magának sem, hogy szüksége volt a kalózra. Előbb-utóbb viszont rá fog ébredni. Killian biztos volt ebben. Az iránytű nem hazudott, mikor rá mutatott, csak a lány, mikor azt állította – Hook füllentését ismételve – hogy az nem működik.

   Elfojtotta előtörőben lévő mosolyát. Furcsa volt ez a helyzet a kalóznak; egyetlen nővel sem volt még ilyen nehéz dolga. Csakhogy Emma nem is akármilyen nő volt. Ezt könnyen meg tudta állapítani már az első pillanatban, hogy meglátta, s az azóta eltelt néhány nap alatt egyre jobban sikerült kiismernie. De nem csak erről volt szó. Minél több időt töltött el vele, annál erősebben kerítette hatalmába egy különös érzés, amit sehogy sem tudott hova tenni.

   Nem volt egy szerelmes típus. Szerette a nőket, könnyedén a hatalma alá vonta őket, de egyikükhöz sem kötődött különösebben. Milah-t leszámítva. Ő volt az, aki ráébresztette a férfit, hogy márpedig ő is egy érző lény. Azonban egészen idáig biztos volt benne, hogy a nő halálával az ő szerelmi képességei is a végéhez értek. És most? Már nem volt ebben olyan biztos. Eszébe jutott, amit nemrégiben Emma mondott neki erről. Elég egyértelműen adta a tudomására, hogy nem hisz a szerelemben. Nem tudta, ki volt az a férfi, akiben ekkorát kellett csalódnia, hogy ez rávetítette az összes további kapcsolatára is a bélyegét, de abban biztos volt, hogy annak a senkiházinak ez a szerencséje, máskülönben felkutatná és Hook kampójával a mellkasában végezné. Mert nem csak egyszerűen börtönbe juttatta Emmát... érezte, hogy ennél többről volt szó, és volt egy olyan sejtése, hogy a választ is megkapta már rá; mindezt akkor történt, mikor a lány terhes volt. Gyanította, hogy ez volt a helyzet, elvégre a darabkák meg voltak adva ehhez a következtetéshez... Érdekes, hogy a sors legutóbb egy olyan nővel hozta össze, aki kalandokra vágyott és mindezért cserébe lemondott a családjáról, most viszont épp az ellenkezője történt; Emma haza akart jutni.

   - Milyen csöndben vagy... – jegyezte meg Emma, s egyúttal vissza is rántotta a valóságba a kalózt. Gyorsan megrázta a fejét, hátha attól kitisztul az agya a benne kavargó gondolatoktól, elvégre azt mégsem mondhatta, hogy épp Ő járt az eszében. Nem. Ha már egyszer elkezdett egy játékot, végig is fogja vinni.

   - Tán nem ezt akartad eddig? – kérdezett vissza csípősen.

   A lány felvonta a szemöldökét.

   - Még mindig amiatt a hülye iránytű miatt játszod a sértődött gyereket?

   - Hogy én lennék a sértődött gyerek? – nevetett fel röviden Hook, majd hirtelen megállt és szembefordult a másikkal. – Úgy emlékszem te – mutatott rá. – kaptad fel a vizet azért, mert megcsókoltalak... aztán mert Arielt is megcsókoltam. – keresztbe vonta két kezét a mellkasa előtt és kérdő pillantást vetett a lányra. – Ki is viselkedik gyerekesen?

   - Már megint ezt akarod játszani?

   - Tudod te egyáltalán, hogy mit akarsz? Szerintem ideje lenne elgondolkodnod rajta.

   - Oké, tudod mit? Rossz ötlet volt megszólalnom, nem kellett volna! – csattant fel idegesen, s egyben ki is tért a válasz elől. Ő viszont nem volt hajlandó ennyiben hagyni. Most nem.

   - Akkor miért tetted? – közelebb lépett hozzá. – Csak nem az zavart, hogy már nem beszélek hozzád? Hogy nem próbállak elcsábítani?

   - Nem!

   - Saját magadnak is hazudsz! Ennyire félsz az igazságtól?

   - Tudod, baromira elegem van már belőle, hogy azt hiszed, hogy két perc alatt sikerült kiismerned! – harsogta. - Nem tudsz te semmit rólam! Fogalmad sincs, hogy ki vagyok és mire van szükségem! - Tévedsz. – gondolta magában Hook, de mielőtt hangosan is kimondhatta volna, Emma folytatni kezdte. – Azt tudom, hogy mire nincs és az te vagy! Nem akarok semmit sem tőled!

   Egy örökkévalóságig tartott az a pillanat, amíg farkasszemet néztek egymással. Hazudik. Biztos volt benne. Egyedül azt nem tudta, hogy mitől is félt pontosan a lány. A csalódástól vagy tőle?

   Killian még közelebb hajolt hozzá és hidegen elmosolyodott.

   - Ez esetben jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy nem beszélünk egymáshoz.

   - Ez az eddigi legjobb ötleted! – értett vele egyet Emma. – Alig várom már, hogy megszabaduljak tőled!

   - Ne aggódj, kedvesem... – szólalt meg hűvösen. – Megszerezzük a tündérport és soha többé nem kell látnod!

   - Remek!

   - Remek! – hagyta jóvá ő is, majd sarkon fordult és folytatta útját anélkül, hogy ellenőrizte volna, követi-e a másik.

   Pár percre síri csönd borult a környékre, aztán váratlanul egy folyamatosan erősödő, süvítő hang ütötte meg Hook fülét a hátuk mögülről. Már épp hátrafordult volna, mikor éles szúrást érzett a bal vállában, ahogy egy tőr átszakította a bőrét és utat tört magának a húsába, nem messze a korábbi sérülésétől, s vakító fájdalom járta át a testét. Kínjában felkiáltott, az érintett testfelülethez kapott és közben szorosan lehunyta a szemeit.

   - Hook?! – Emma hangja aggodalomtól csengett, ahogy odasietett hozzá. Tekintetük egy röpke pillanatra összekapcsolódott. Látta a lány riadt arckifejezését, ami már korántsem árulkodott az iménti beszélgetésük részleteiről. Az ijedtség felülírt benne mindent, s már készült volna Killian sérülését ellenőrizni, mikor a férfi agyában is a helyére kattant valami; történjen bármi, de Emmának el kell tűnnie innen.

   Megállította a lány kezét a mozdulat közben.

   - Emma, menj tovább! – mondta összeszorított fogai között. Már épp ellenkezni készült volna a másik, mikor erélyesebben hozzátette. – Gyerünk, menj már!

   - Nem megyek sehova. – jelentette ki elszántan. - Megsérültél!

   Ez nem a legjobb idő a veszekedésre. – gondolta magában sürgetően. Hátrafordult, s látta, hogy alig pár méterre voltak tőlük támadóik, úgyhogy jobb kezével határozottan megragadta a lányt, ügyelve rá, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Ahogy belebámult az ég kék szempárba, rájött, hogy Emma tényleg nem hagyná ott. De azt is tudta, hogy muszáj lesz megtennie. – Utánad megyek! – ígérte neki sietve. – De most menj! Indulj!

   Egy szívdobbanásnyi szünet támadt köztük, s már félő volt, hogy ezúttal sem éri el a célját a lánynál, de ekkor Emma tett egy lépést hátra, közben szemeit végig Hookon tartva. A férfi megerősítésképpen bólintott egyet, majd Emma megfordult és futva továbbindult. Mégsem volt ideje fellélegezni, mert ekkor Killian meghallotta az egyik fickót, ahogy gúnyosan azt mondta.

   - Milyen lovagias... – azon nyomban hátrafordult, készen arra, hogy kampójával lecsapjon, ám ellenfele is számított rá. Fegyvere összetalálkozott egy kard pengéjével és egyúttal célt is tévesztett. A vállából érkező fájdalom olyan intenzív erővel söpört végig az egész testén, hogy képtelen volt már figyelmen kívül hagyni. Megvonaglott és az érintett testfelülethez kapott, amit az ellenség rögtön ki is használt; érezte, hogy valaki hátulról a jobb vállára helyezi a kezét, aztán valósággal kitépte a húsából a beleékelődött tőrt. Hook felordított és egy röpke pillanatra sötétség lepte el a látókörét.

   - Gyerünk már, végezzetek vele! – sürgette őket valaki.

   A mögötte álló hirtelen ellépett mögüle, s a jobb vállán megszűnt az idegen kéz terhe. Most vagy soha. Megpördülve elkapta a fickó karját, aztán közelebb húzva magához, Hook egy pillanat alatt támadásba lendült a kampójával. Élét a nyaki ütőerébe mélyesztette, mire azonnal vér spriccelt fel a sebből. A bandita szemei tágra nyíltak a döbbenettől, szájával hangtalanul tátogott, majd alig egy pillanattal később - mikor Killiant valaki épp egy erőteljes mozdulattal rángatta le róla - holtan esett össze.

   Ezzel egy időben Hook nyaka köré két erős kéz fonódott, amely egészen a földig nyomta a férfit. Alighogy vízszintesbe került, szorosan összeszorította a szemeit az ütés erejétől érzett gyötrelemnek köszönhetően. Eközben támadója továbbra is vasmarokkal próbálta kiszorítani a levegőt a tüdejéből. Reflexszerűen próbálta volna lefejteni magáról a karokat, ám két oldalról megragadták, hogy ne tudjon küzdeni. Tekintete találkozott fojtogatójáéval. Nem lehet így vége! – gondolta eltökélten. Valahogy ki kellett szabadulnia innen. Ökölbe szorította jobbját, habár sérülései hevesen tiltakoztak az ötlet ellen, de az élni akarás ösztöne most minden egyebet felülbírált benne.

   - Igyekezz, John, vess véget szenvedéseinek! – mondta nevetve valaki mellőle.

   John közelebb hajolt hozzá és fagyos mosolyt villantott Hookra.

   - Remélem elköszöntél a szöszitől, mert most láttad őt utoljára, kalóz. – fröcsögte az arcába. Hook rezzenéstelenül nézte a férfit, ám a légszomj lassan kezdett elhatalmasodni felett és egyre nehezebb volt tartania magát. A tüdeje égett, látása homályosodott és az ereje is kifogyóban volt. Képtelen volt elhinni, hogy néhány bandita fog véget vetni az életének. Volt már ennél sokkal kilátástalanabb helyzetekben is és mégis mindből élve került ki... még ha nem is mindig győztesen. Akkor hát most kéne feladnia? Felhagyni a küzdelemmel és elfogadni a neki szánt sorsot? Emma alakja jelent meg váratlanul lelki szemei előtt, keresztbe vont karjával, cinikus arckifejezésével, amellyel a kalóz minden próbálkozását elhárította idáig. A lány hozzá hasonlóan egy igazi harcos volt; elkötelezett, céltudatos és minden helyzetből ki tudta vágni magát.

   A fejében élő kép segített neki elhatározásra jutnia. Nem, döntötte el magában. Történjék bármi, nem itt fog meghalni. S alighogy ezt elhatározta, gonosz vigyort eresztett meg John felé, amit a bandita furcsállva konstatált, pedig Hook nem őrült meg. Épp ellenkezőleg...

   Egy harci kiáltás hangzott fel, ahogy Emma a semmiből előtűnve rávetette magát arra a fickóra, aki a kalóz kampós kezét fogta le. A támadás meglepetésszerűen hatott rá és egyszeriben már nem Hookra koncentrált, hanem sokkal inkább az ütlegelő szőke szépségre, de nem ő volt az egyetlen, aki meglepődött a lány akcióján; Killian nyakán enyhült a szorítás, így végre sikerült magába szippantania egy keveset az éltető oxigénből, arról nem is beszélve, hogy bal kezéről megszűnt a nyomás.

   - Úgy tűnik, tévedtél. – jelentette ki elégedetten, bár kissé rekedt hangon, majd ezt követően, bármifajta habozás nélkül, John koponyájába döfte a kampót. A két kar azonnal lefejtődött a nyakáról, s ezt kihasználva, gyorsan lelökte magáról a férfit, ügyelve arra, hogy egyúttal a harmadik támadót is magával sodorja.

   Azzal viszont nem számolt, hogy még többen lehetnek.

   Hátulról valaki újfent satuba fogta, amíg ő John fejéből próbálta kihúzni fegyverét. Már megint? – villant át az agyán már-már unottan, mikor hirtelen valami egészen más dolog söpört végig a tudatán. Egyetlen szó volt csupán, ám abban a pillanatban, hogy meghallotta, olyan érzése támadt, mintha villám csapott volna az agyába és a testébe.

   - Killian!!! – Emma segélykiáltása volt az. A hangja olyan kétségbeesetten csengett, ahogy Hook még soha nem hallotta és biztosan tudta, hogy soha nem is akarta volna. Az ördögbe! Biztosan elkapták, miután visszajött segíteni neki. – Killian!!! – hangzott fel újra, ezúttal viszont már valamivel távolabbról érkezett. Nem vihetik el!

   Felhagyott a pillanatnyi kísérletével, hogy kiszabadítsa a kezét, helyette inkább előkapta zsebéből az iránytűt és egy jól irányzott mozdulattal fejbe vágta a banditát, aki kiterülve végezte a földön. Ezek után sietve megszabadult a kampója végére akadt Johntól, majd rövid pillantást vetett az iránytűre, amely még mindig Emma felé mutatott. Valóságos tankként indult meg előre az adott irányba. Az adrenalin vadul száguldott az ereiben, a fortyogó düh pedig újult erőt kölcsönzött neki, s egyben tökéletesen el is terelte figyelmét a sérüléseiről. Egyetlen feladat lebegett a szemei előtt: Emmát épségben ki kellett innen juttatnia. Nem fogja hagyni, hogy még valakit a szeme láttára öljenek meg. Erre gondolni se tudott.

   Egy férfi próbálta útját állni, kardját támadásra készen maga előtt tartva, de Hook könnyedén kivédte az érkező csapást, aztán jobb kezével a bandita tarkóját megragadva közelebb rántotta magához, s térdével erőteljesen hasba rúgta, majd a földhöz vágta az eszméletlen férfit.

   - Emma?! – kiáltotta. Őszintén remélte, hogy még nem késett el és a lány hallja a hangját. Amikor a válasz egy sikoltás kíséretében érkezett, Killian nem érzett megkönnyebbülést; sőt, pont, hogy még sietősebbre fogta a megmentési akcióját. Eszeveszett rohanásba kezdett, befutott a fák közé, közben újfent kézbe vette az iránytűt és annak az útmutatását követve alakította az útvonalát.

   A meglepetés ez alkalommal fentről érkezett.

   Az újabb támadó ezúttal Hook hátára ugrott, akit az ütés kétrét görnyesztett, s mindketten fejjel előre a föld felé kezdtek zuhanni. Killian magatehetetlenül esett hasra és az ütközés kipréselte a levegőt a tüdejéből. Üdv újra, gondolta cinikusan, oxigén után kapkodva, majd jobbjával feltornázta magát féltérdelésbe. A fickó ekkor hátulról megragadta Killian inggallérját és felrántotta a földről. Nem volt ideje visszavágáson gondolkodnia, mert a bandita azonnal fogást váltott rajta, egyik kezével vadul a hajába markolt, másikkal pedig még mindig a gallérját fogta és nagy sebességgel egyenesen egy közeli fa irányába lökte Hookot. A találkozás erejétől az agya háromszázhatvan fokos fordulatot tett meg a koponyájában, s egy pillanat alatt minden elsötétült előtte.

   Mikor magához tért, az első dolog, amit tapasztalt, az a pokoli fejfájás volt a fával való ütközéstől. Zavartan pislogni kezdett, próbált a szeme elé táruló látványra összepontosítani. Látása szép lassan kezdett kitisztulni, ekkor jött rá, hogy már megint a földön fekszik. És egy kard pengéjével nézett épp farkasszemet.

   - Búcsúzz el, kalóz! – mondta a fegyver tulajdonosa és azzal lecsapott.

   Az utolsó percben Hooknak sikerült kellőképpen összeszednie magát és gyorsan kitért a biztos halál útjából. A porcikái sajogtak a fájdalomtól a gurulás miatt, a fejéről nem is beszélve. Összeszorította a fogait és sietve felkecmergett a földről. Bizonytalanul állt a lábán, s hirtelen mintha kettőt látott volna támadójából. Megrázta a fejét és előrevetette magát a férfira.

   Vagy legalábbis arra, amelyik jelenségre azt gondolta, hogy igazi.

   Célt tévesztett.

   A bandita gúnyosan elvigyorodott, majd felemelte az egyik lábát, készen arra, hogy oldalba rúgja Hookot, aki kivárta, hogy kellő közelségbe érkezzen hozzá a végtag, aztán kampójával blokkolta a támadást. A fickó lába beleakadt, így a szerencse végre a kalóz oldalára állt. Feldöntötte a nyomorultat, kihúzta a kardot a földből, majd visszament és eleget téve az iménti kérésnek, azt felelte.

   - Viszlát!

   A penge könnyedén áthatolt a húsán, a csontján és miután elengedte, továbbra is úgy állt ki a mellkasából, ahogy Hook beledöfte.

   Nem vesztegette az időt a pihenéssel. Futva körbetekintett, további férgek után kutatva, s mivel egy sem akart váratlanul felbukkanni, inkább elővette útmutatóját.

   Emmát és a két, halálos ítélettel rendelkező férfit alig pár perccel később találta meg. Egyikük lefogva tartotta a lányt, akit mostanra már láthatóan teljesen megbénított a félelem. A másik felette állt egy tőrrel a kezében...

   Egy pillantást is elég volt vetnie Hook-nak a helyzetre, s már lángra is lobbant, akár egy kiszáradt mező a nap tüzétől.

   - Nem! – kiáltotta az indulattól eltorzult hangon, majd gondolkodás nélkül előrevetette magát, mit sem törődve a meglepetésszerű támadás ötletével. A jelenet egy túlságosan is eleven emléket idézett fel benne, ezúttal azonban nem az lesz a végkimenetele a történetnek. Ó, nem! Ha rajta múlik, nem.

   Sajnos pillanatnyi ostobasága miatt ellenfelei már tudták, hogy ő is ott volt. Nem számított. Azok ketten nem fogják megélni a másnapot, erről gondoskodni fog. Az imént még Emmát fogva tartó személy kezdett el felé rohanni. Tekintve, hogy Hook sem lassított a tempóján, teljes súlyukkal és lendületükkel ütköztek össze. A bandita egy késsel próbálta ártalmatlanítani, míg ő a kampójával akart végezni vele, ám így összekapaszkodva, patt-helyzetben ragadtak. Emma pedig még mindig nem volt biztonságban. Jobb ötlet híján úgy döntött, legjobb lesz, ha a fejét használja; hátradöntötte, aztán gyorsan előre és keményen fejbe vágta a másikat, aki azon nyomban elengedte és összerogyott a földön. A mutatványt azonban Hook is rögtön megbánta, mert úgy érezte, mintha az agya egy újabb fordulatot tett volna meg és egyszeriben a csillagokat is közelebbről érzékelte. Az ájulás kerülgette, de erőt vett magán és maradék erejével követte a lányék nyomait.

   - Itt a vége, kislány. – mondta a fickó Emmának, ahogy újra felemelte tőrét, készen arra, hogy kioltsa az életét. A végső döfés viszont egész máshol történt. És mástól. Az átkozottnak hátrafordulnia sem volt ideje, Killian halálos pontossággal vágta el a férfi nyakát. Figyelte, ahogy mindkét kezével a torkához kapott, majd rögtön utána összecsuklott és halott teste ernyedten hevert előtte.

   Ketten maradtak.

   Átszelte azt a kevéske távolságot is, ami köztük volt, s a kezét nyújtotta a lánynak. A szőke szépség szemei tágra nyíltan meredtek rá. Lehet, hogy sokkot kapott? Ám Emma a következő pillanatban elfogadta a jobbot és felállt. Hook ezután a kezét a lány vállára tette és mélyen a szemébe nézett.

   - Emma? Kedvesem... megsebesültél? – kérdezte, de már azelőtt elkezdett kutatni sérülések után, hogy megkapta volna a választ. Az említett fél megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

   - Nem. Csak néhány karcolás, semmi komoly.

   Killian lehunyta a szemeit és hangosan kifújta a levegőt a tüdejéből, amiről egészen addig nem is tudta, hogy visszatartotta. Most, hogy végre biztonságban tudhatta a lányt, hirtelen teljes súlyával nehezedett rá a kimerültség, amit eddig az adrenalin elfeledtetett vele. Amikor legközelebb ráemelte tekintetét, hangja már haragosan csengett.

   - Miért jöttél vissza? Világosan megmondtam, hogy menj tovább! Mégis mit képzeltél?! Bajod is eshetett vo... – a mondatot nem fejezte be, mert ekkor Emma minden előzmény nélkül a karjai közé vetette magát. Fejét a mellkasába fúrta, s most rajta volt a sor, hogy végre fellélegezzen, majd még szorosabban hozzásimult a kalóz meleg – és mindenekelőtt eleven – testéhez. Killian egy hosszú másodpercig döbbenten állt a meghökkentő esemény előtt, végül két karjával finoman átkarolta, és még közelebb húzta magához Emmát, már ha ez lehetséges volt. Ott és akkor, az Enchanted Forest mélyén összeölelkezve nem voltak köztük falak. Csak két ember voltak, akik alig egy perccel korábban akár meg is halhattak volna és most hálásak voltak, amiért mindketten túlélték. Hook szemei megkönnyebbülten csukódtak le, s ujjaival gyengéden végigsimított a szőke hajzuhatagon. Nem hibáztatta a lányt, amiért visszajött, elvégre ő is ezt tette volna. Azon csodálkozott, hogy egyáltalán képes volt elindulni...

   Killian kicsit elhúzódott, éppen annyira, hogy Emma szemébe tudjon nézni. Jobb kezével lassan előrenyúlt és az arcát kezdte cirógatni, kampós végtagja pedig még mindig a dereka körül pihent. Emma nem utasította el az érintését. Gyorsan vette a levegőt, mellkasa fel-le mozgott, aztán a férfi azt is észrevette, hogy a tengerkék tekintet nem a szemeibe fúródott... hanem az ajkait bámulta. Hook halványan elmosolyodott a változás láttán, aztán magával ragadta a sötétség...

   Emma a férfit figyelte, amikor annak ujjai az arcához értek. Rendes körülmények között már rég félrelökte volna a kezét és visszavonulót fújt volna, de most minden más volt. Talán vele kapcsolatban igazak lehetnek a megérzései? Killian az előbb tényleg megmentette az életét. Amikor farkasszemet nézett majdnem-gyilkosával, a lány biztos volt benne, hogy ott a vége. Nem jut vissza Storybrooke-ba és soha többé nem láthatja már a fiát. Életében egyszer érezte magát még ennyire tehetetlennek, mikor tíz évvel ezelőtt az a rendőr őrizetbe vette, miután Neal felültette. Eleinte persze jól mentek a dolgok, sikerült Hookot megszabadítania egy banditától és ezzel ő is megmentette a kalóz életét. Ez után már nem tudta tovább figyelemmel kísérni Killian harcát, mert a fickó, akire ráugrott, felülkerekedett rajta és az erdő mélye felé kezdte hurcolni. Segítségért kiáltott, mire az egyikük keményen pofon vágta. Ha még egyszer ezt mered csinálni, kivágom a nyelved, megértetted?! – visszhangzott a fejében a vezérük fenyegetése. A mondata hatása azonban mégis csak addig tartott, amíg el nem kezdte az ingje elejét szétnyitni. Emma azonnal sikítani kezdett. A félelem adott neki erőt, hogy újra harcba szálljon ellenük; a levegőbe emelte két lábát és durván ellökte magától a fickót, aki hátra esett, majd azzal a lendülettel fogva tartóját is sikerült sípcsonton rúgnia, mire enyhült a szorítás rajta. Kitépte magát a bandita karmai közül és rohanni kezdett. A szíve a fülében dübörgött, így semmit nem hallott üldözői lépteiből és nem is állt meg megnézni, a nyomában vannak-e.

   Az ütés a térdhajlatán érte. A lány azon nyomban összeroskadt a földön és pár pillanattal később meg is hallotta őket. Aztán két kéz durván hátrafeszítette a karjait, megfordította a testét és szorosan lenyomva tartotta. A vezér fölé tornyosult, vérben forgó szemmel nézett le rá, kezében egy tőrt tartva. Emma mozdulatlanná dermedt, egyedül a mellkasa emelkedett és süllyedt a zihálástól. Itt a vége. – ez volt az utolsó gondolta, mielőtt meghallotta volna Hook kiáltását.

   Mélyen belenézett Killian izzó, kék szemeibe, melyekkel Emmát fixírozta. A férfi reakciója az összes létező szónál nyilvánvalóbbá tette a lány számára, hogy valóban féltette. Ösztönösen cselekedett, mit sem törődve a saját életével, mert az övét előrébb valónak gondolta...

   Váratlanul azon kapta magát, hogy Hook ajkait vizslatta. Tényleg nem volt jó ebben. Nem tudta, hogyan kezelje, ha valaki őt rakta első helyre. Arról pedig pláne nem volt fogalma, hogy készen állt-e rá. Látta, hogy a kalóz mosolyra húzta a száját, vagyis az átkozott észrevette, hogy Emma minden figyelmét arra összpontosította és már épp figyelmeztetni akarta, hogy eszébe se jusson megszólalni, mikor Killian teste felmondta a szolgálatot és összeesett előtte.

   - Hook? – a férfi nem felelt. Emma letérdelt hozzá és a mellkasát kezdte rázni. – Hook?! Ha azt hiszed, hogy most vicces vagy... – kezdett bele, de a másik semmit sem reagált rá. Óvatosan felhúzta az egyik szemhéját, s ekkor vált egyértelművé számára, hogy szó sem volt itt viccről. Killian nem volt az eszmélteténél. – A rohadt életbe! – szitkozódott és egyre erőszakosabban próbálta rábírni a kalózt az ébredésre. – Gyerünk. Már! – Egy pillanatra megállt és Hook arcát méregette. Ugye nem...? A lány a fejét a másik mellkasára hajtotta úgy, hogy az arca az övé felé legyen és a légzésére koncentrált. Alig észrevehetően, de biztosan lélegzett még.

   Két kezével a vállánál fogva megemelte Killiant és úgy rángatta, mintha csak egy baba lenne.

   - Hook, az istenit már! – dörögte a lány, hiábavalóan. Óvatosan visszafektette a földre, majd felállt, és a hóna alatt belekapaszkodva egy közeli fa törzse felé kezdte húzni. A lába azonban nem bírta el kettőjük súlyát, a térde összecsuklott és testével a földre hanyatlott. Killian feje az ölébe hullott, s továbbra sem adta jelét, hogy magához térne. – Ne csináld ezt velem! Hallod?! – egyik kezét a férfi feje alá csúsztatta, másikkal pedig aprókat püfölt a mellkasába. Elege volt a finomkodásból. Dühös volt, kimerült és mindenek előtt ideges. Hook pedig még mindig ájult. – Killian! – kiáltott rá a lány feldúltan. Hirtelen elhomályosult előtte a kalóz alakja. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy könny gyűlt a szemébe. Odaemelte a Killian fejét tartó kezét, hogy letörölje, de mikor ránézett a tenyerére, felvonta a szemöldökét. Véres volt. Rosszat sejtve visszavezette ujjait iménti helyükre, s akkor vette észre, hogy a férfi haja nedves volt. – A francba!

   Úgy helyezkedett, hogy szemügyre vehesse a sérülését. Látta, hol hasadt fel a bőre és egyre jobban aggasztotta, hogy Hook még mindig nem kelt fel. Semmilyen orvosi felszerelés nem volt a közelében, kötszer, vagy bármi, amivel elláthatná. Bár az is igaz volt, hogy ha egy egész kórházi arzenál állt volna a rendelkezésére sem tudott volna sokat tenni. Annyi köze volt az orvosláshoz, hogy látott pár részt az erre épülő sorozatokból... ezzel a tudással pedig nemigen láthatna el egy fejsérültet.

   Egyetlen dolgot tehetett; el kellett érnie, hogy Killian felébredjen.

   Még akaratosabban kezdte el ütni a mellkasát. – Killian! Hallasz engem? – semmi. – Itt ne merj hagyni, értetted? – továbbra sem érkezett válasz. Emma felhagyott a férfira mért csapásokkal. Lehunyta szemmel, lemondóan sóhajtott egyet, s lehajtotta a fejét. Homloka Hookéhoz ért. – Szükségem van rád, te gazember. – mormolta. Ökölbe szorította csuklóit, s egy-két pillanatig úgy maradt, majd kicsit feljebb emelte a fejét és a kalózra meredt. Ő azonban változatlanul úgy feküdt alatta, mint addig, apró jele sem mutatkozott, hogy hallotta volna, amit az imént mondott.

   A lány idegesen felmordult.

   - Mi a francot vársz még tőlem? – kérdezte hangosan anélkül, hogy választ várt volna. Körbepillantott, hátha a fák rávezetik a megoldásra, de nem meglepő módon nem így lett. Egy világ, telis-tele mesehősökkel, de egy beszélő fa már túl nagy kérés lenne?

   Újra Hookra emelte tekintetét. Igazából volt még valami, amit nem próbált meg. Nem tűnt a legjobb ötletnek, de jelen helyzetben kifogyott a további lehetőségekből...

   Elvette kezét a férfi mellkasáról és óvatosan az inge alá csúsztatta. Kitapintotta a legfrissebb, válli sebét, amelyből érintés alapján is könnyedén le tudta szűrni, hogy még mindig vérzett. Vett egy mély levegőt. – Sajnálom. – mondta fintorogva, s egy grimasz kíséretében körmeivel belevájt a sérülésébe.

   Killain egy fájdalmas kiáltást hallatott, szemöldökét a tortúra közepette összevonta, szemeit pedig még szorosabban csukta be. Odakapta a kezét, mire Emma azonnal kihúzta sajátját és megkönnyebbülten nézett le a kalózra, kinek szemei már tágra nyílva, méregtől telve meredtek rá.

   - Emma? – a hangja döbbent volt, mintha csak akkor jött volna rá, hogy ki és hogyan ébresztette fel. A felfedezést követően úgy pattant fel a helyéről, mint aki tüzes parázson feküdt volna. A hirtelen állapotváltozástól persze majdnem megint a földön kötött ki, de Emma gyorsan kapcsolva, felállt és próbálta minél biztosabban megtartani a másikat.

   - Wo-ho-ho... Tedd magad takarékra, jó?

   - Megőrültél?

   - Érdekes, hogy ezt épp te kérdezed... aki vérzik!

   - Semmiség.

   - Ó, tényleg? Akkor miért ájultál el az előbb? – kérdezte keresztbe vont karral. Egy rövid ideig farkasszemet néztek, aztán Hookból kirobbant a nevetés. A lánynak a magasba szökött a szemöldöke, mialatt a férfi elmeállapotának épségéről tanakodott. Különösen, mikor lehajolt hozzá és egy lágy csókot nyomott az arcára köszönetképpen. Emmának elakadt a lélegzete. Killian lassan húzódott vissza, szemeit mindvégig rajta tartva. Halvány mosoly látszott az ajkain, ahogy tekintete egyre lejjebb haladt, s végül a lány ingén állapodott meg, mire összeráncolta a homlokát. Követte a pillantását és rájött, mi tűnt fel neki; elől szinte teljesen ki volt gombolva a ruhadarab, fekete melltartója közszemlére volt téve a támadóiknak köszönhetően, amiről Emma szinte meg is feledkezett már.

   Visszanézett Killianre és hátrahőkölt az arckifejezését meglátva. Valahol arra számított, hogy majd a látvány beindítja a férfi vad fantáziáját, amelynek természetesen hangot is fog adni, ám ehelyett halálos kisugárzás tükröződött róla és egyszeriben már azt is tudta, hogy egyedül az tartja vissza Hookot, hogy megölje azt a fickót, aki ezért felelős volt, hogy az előbb már elvágta a torkát.

   - Killian...? – az említett személy rápillantott.

   - Nem szolgált rá, hogy ilyen könnyen végezzek vele.

   - Nem nyúlt hozzám.

   - Az a sikoly... – nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Emma lesütötte a szemeit. Nem akarta emlékeztetni magát, pillanatnyi gyengeségére és arra, hogy mi történt majdnem. Hook elfojtott magában egy káromkodást, majd lassan odasétált a bandita holttestéhez. – Remélem a pokolban rohadsz meg!

   A lány odament mellé és gyengéden ráhelyezte kezét a kalóz ép vállára.

   - Tudod, hogy kik voltak ezek?

   - Robin Hood és bandája. – morogta összeszorított foggal. Emmának leesett az álla.

   - Mi? Hiszen a mesében ők a jófiúk!

   Hook úgy nézett rá, mintha hirtelen új fejet növesztett volna a nyakára.

   - Úgy tűnik, rosszul érkezett meg a fordítás a te világodba.

   - Hát nem csak ezzel kapcsolatban... – dörmögte. Elkapta a férfi pillantását, aki furcsállva vonta fel a szemöldökét. Emma szólásra nyitotta a száját, de az utolsó pillanatban meggondolta magát és inkább másra kérdezett rá. – Van, aki életben maradt?

   - Van, akit csak kiütöttem. Miért?

   - Mert tudni akarom, hogy miért akartak minket megölni. – s el is indult az egyik irányba. Hook mögötte a torkát köszörülte.

   - Emma? – a lány kíváncsian hátrafordult.

   - Mi az?

   - Emlékeztetnélek, hogy még mindig férfiból vagyok... - a kigombolt ingére bökött mutatóujjával. – Szóval hacsak nem akarod, hogy elszórakoztassuk egymást, gombolkozz be. – Emma észbe kapva gyorsan megpördült és elkezdte a gombokat a helyükre illeszteni a ruhadarabon. Mióta lett ilyen szétszórt? Azóta, hogy majdnem meghaltak, vagy hogy mégsem? Valószínűleg az utóbbi. Remek. Szedd már össze magad! – parancsolt magára. – Majd én. – szólalt meg a háta mögülről Hook, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, szembeállt a lánnyal és egyetlen kezével, gyakorlott mozdulattal munkához látott.

   Emma cinikus arckifejezést vetett a kalózra.

   - Egyedül nem megy neked, mi? Hazug.

   Killian széles vigyorra húzta a száját. Ujjai eközben a bőréhez értek, és a lány le merte volna fogadni, hogy szándékosan csinálta.

   - Hozzászoktam már, hogy van segítségem.

   - Micsoda meglepetés. – vágta rá a másik tettetett csodálkozással. Tekintetük egy röpke pillanatra összekapcsolódott, mielőtt Hook felszisszenve a fejsérüléséhez nem kapott volna. Emma ösztönei is azonnal működésbe léptek, elkezdte a föld felé nyomni a férfit, nehogy magától terüljön el rajta megint. Ami persze nem tetszett az érintett félnek.

   - Jól vagyok! – bizonygatta ingerülten.

   - Egy fenét vagy! – rivallt rá. - Hadd nézzem a fejedet!

   Killian elkapta a lány csuklóját, amivel a sérülését akarta megvizsgálni.

   - Nem. Jól vagyok. – jelentette ki.

    - Hook...! – mondta lassan a másik makacsságára reagálva. A férfi szemöldöke magasra szökött.

   - Hook? Azt hittem, ezen már túlléptünk... – felelte mosolyogva. Emma egy ugye-csak-viccelsz arcot vágott, mert most tényleg nem volt itt a viccelődés, vagy a piszkálódás ideje. Kitépte magát a kalóz ujjai közül, kihúzta magát és határozottan azt válaszolta.

   - Megnézem a fejed, aztán a sebeidet és utána mehetünk.

   - Szó sem lehet róla! Különben sem hinném, hogy az a néhány fickó, akit életben hagytam, megvárnának minket, mielőtt elmenekülnének!

   Emma makacsul keresztbe vonta a karját.

   - Nem megyünk sehova, amíg...

   - Ez esetben kénytelen leszek – szakította gyorsan félbe Hook és gúnyos mosolyt vetett rá. – a sérült vállamon elcipelni téged innen.

   A lány szúrós tekintettel nézte a férfit, aki hasonló csökönyösséggel viszonozta azt. Viszont azt el kellett ismernie, hogy a támadóikkal kapcsolatban igaza volt Killiannek, de a tény, hogy egyszerre két sebből is vérzik, továbbra sem hatott rá nyugtató hatással.

   - Rendben! – egyezett bele végül dühösen. – Ha meg akarsz halni, én nem tartalak vissza.

   - Kedves, hogy így aggódsz értem. – nevetett fel röviden. – Egyébként is, mivel tudnál segíteni? Varázslattal meggyógyítasz vagy elrejtettél valami csodaszert a zsebedben, amiről eddig nem szóltál?

   - Nem, gondoltam még egyszer belekarmolok az egyik sebedbe, hátha attól elhallgatsz végre. – vágott vissza és elindult egy irányba, melyről azt gondolta, hogy visszavezeti az úthoz.

   - Hmm... Emma?

   - Mi az? – fordult hátra kelletlenül. Hook az ellenkező irányba mutatott.

   - A barátunk arra van. – felelte mosolyogva. Emma sarkon fordulva az adott irány felé ment, s mikor beérte a kalózt, beleboxolt egyet a mellkasába. Killian fájdalmában felnyögött, majd újra  röhögni kezdett. A mellkasát dörzsölgetve bevágott a lány elé és sejtelmesen megszólalt. – Szóval... – Emma rosszat sejtett a másik habozását hallván. – most már beszélhetünk róla?

   - Mégis miről? – és még ő akart az előbb sietni...

   - Arról a könnycseppről.

   Emma megrázta a fejét.

   - Nem tudom, miről beszélsz.

   - Dehogynem és hidd el, nincs ezen mit szégyellni, Emma. – kezét a lány vállára tette, aki kíváncsi tekintettel nézett fel a férfira. - Aggódtál értem... – Emma ajkai résnyire kinyíltak, de nem szólt egy szót sem, csak vett egy mély levegőt. - én is megijedtem volna, ha történik velem valami. – a végére kirobbant Killianből a nevetés.

   - Jobb volt, amíg eszméletlen voltál. – mondta, miközben ellökte magától Hookot és lassan menni kezdett. Egy pillanatra összeszorította a szemeit, mikor szúró érzés nyilallt a térdébe.

   - Néha tényleg nem értelek... Miss alig-várom-hogy-megszabaduljak-tőled.

   - Te sem tettél volna másképp! – jelentette ki határozottan Emma.

   - Ez nem igaz! – jött rá a válasz, mire a lány hirtelen megpördült a tengelye körül.

   - Nem? Te talán nem ráztál volna addig, amíg fel nem kelek?

   - Nem! – Emma cinikusan felvonta a szemöldökét, mire a kalóz vállat vont. – Én megcsókoltalak volna... – kivillantotta fehér fogsorát. - Tudod... Az igaz szerelem csókja gyógyír mindenre! – folytatta egy kacsintás kíséretében, amire Emma szemforgatással reagált.

   - Igaz szerelem csókja, mi? – mosolyogva megrázta a fejét. - Inkább menjünk, ha már te voltál az, aki sietni akart... – megfordult, hogy tovább haladjon, ám ekkor Killian váratlanul félrelökte az útból, Emma pedig elvesztette az egyensúlyát és a földön kötött ki. Zsörtölődve nézett fel, hogy lehordja a kalózt, de meglátta, miért lett durván félreállítva; a bandita, akit Killian nemrég kiütött és aki majdnem kitörte a lány karjait, felébredt, s most kivont tőrrel próbált volna véget vetni az életének.

   Hook jobb kezével elkapta a fickót, majd kicsavarva hátrafeszítette a karját, mire az üvöltve ejtette ki a kezéből a fegyvert. Ezután hassal előre ledöntötte a banditát a földre, végtagját továbbra is változatlan szögben tartva.

   - Állj! – ordította fájdalmak közepette. – Eltöröd a karom!

   - És nem érdemelnéd meg?! – rivallt rá a kalóz, s egyik lábával ráállt a nyomorult szabad kezére, hogy végleg harcképtelenné tegye. A válla felett hátrapillantott a még mindig a földön heverő Emmára. – Te jössz. – aztán figyelmeztetésképpen elfordította a fogva tartott karját az egyik irányba, amire egy újabb kiáltás volt a válasz. – Azt ajánlom, ne próbálkozz semmivel!

   A lány felállt, ám amikor ránehezedett a bal lábára, majdnem megint összeesett. Összeszorított foggal bicegett oda a pároshoz, és ahelyett, hogy a banditát kezdte volna faggatni, először Killiant vonta kérdőre.

   - Nem akarsz mondani valamit?

   A kalóz ragyogó szemei rászegeződtek. Egy pillanatra elgondolkodó fejet vágott.

   - Megmentettem az életed. – mondta félvállról.

   - Ennyi?

   - Igazán nem kell megköszönni. – Emma egy rosszalló mosoly kíséretében megrázta a fejét, majd leguggolt a foglyul ejtetthez. aki furcsa mód gúnyosan nézett vissza rá.

   - Ugyanarra a sorsra fogsz te is jutni. Mellette halálra vagy ítélve. – a lány felvonta a szemöldökét, Hook pedig dühében megint rántott egyet a fickó karján, mire az fájdalmasan felkiáltott.

   - Mondtam, hogy ne próbálkozz semmivel!

   A bandita nyöszörgése cinikus nevetésbe csapott át, ahogy Emmára nézve azt mondta.

   - Miért nem kérdezed meg tőle, hogy honnan tudtuk, hol vagytok? – rezzenéstelen arccal figyelte a férfit. Érezte, ahogy belső hazugságvizsgálója lassan működésbe lép. – Ő árulta el. Kezdettől fogva átvert téged.

   Mielőtt Emma reagálni tudott volna, Killian felnyalábolta a fickót a földről, majd durván az egyik fa törzsének taszította.

   - Ne hazudj, te szemétláda!

   - Killian, elég! – állította le Emma a kalózt. Odabotorkált a pároshoz és figyelmeztető pillantást vetett a helyzeten jól mulató fickóra. – Hadd áruljak el egy titkot: mindig tudom, amikor valaki hazudik nekem. – halványan elmosolyodott. – Ezért azt javaslom, ne próbálkozz vele többször... Most pedig áruld el, miért nem akarjátok, hogy elvigyük a tündérport?

   - Mert tudjuk mire kell nektek! – vágta rá bosszúsan a másik. Megpróbált megmozdulni, de Hook erősen a fához nyomva tartotta. – El akartok jutni abba a másik világba vele.

   - Nektek miért kell? – a bandita nevetni kezdett.

   - Tán nem ismered a mondást, hogy minden varázslatnak ára van?

   Emma egy pillanatra elhallgatott.

   - Mi történik, ha elvisszük? – faggatta tovább rosszat sejtve.

   A fickó nem felelt.

   - Válaszolj! – rázta meg sürgetve a kalóz. Beletelt pár percbe, mire rászánta magát, hogy elárulja a titkot. Szavait nyomasztó csend fogadta.

   - Az a tündérpor tartja életben ezt a világot. – Emma várta, hogy az ösztönei működésbe lépjenek és jelezzenek. De nem történt semmi. Igazat mond. – állapította meg magában. A kalóz azonban nem hitt neki.

   - Hazudsz. – szólalt meg Killian összeszűkült szemmel.

   A bandita rekedten felnevetett.

   - Kérdezd meg a kis szukát, hogy hazudok-e. – alighogy befejezte a mondatot, Hook ökölbe szorított keze csattant a férfi arcán és Emma szinte esküdni mert volna rá, hogy hallotta, ahogy a nyomorult állkapcsa elmozdul a helyéről, fel egészen az agyáig.

   - Ne merészelj még egyszer így beszélni róla! – zengte Killian az arcába. Azonban ez mit sem vett vissza a bandita jókedvéből. Oldalra fordította a fejét és vért köpött a földre, majd újra szembenézett a kalózzal.

   Ismét röhögésben tört ki.

   - Micsoda heves reakció! – mondta meglepetést színlelve. - Akkor miért nem voltál ilyen elszánt, amikor azt a másikat kellett volna megmenteni? Hmm?

   - Elég. – felelte Hook fojtott hangon.  Ami meglepő volt, tekintve, hogy az arcáról csak úgy sugárzott a harag, amely elködösítette elméjét.

   - Csak álltál, mint egy gyáva és nézted, ahogy megölik... de persze érthető, hogy nem áldoztad fel magad olyasvalakiért, aki nem jelentett számodra semmit.

   - Hallgass! Megértetted?! Fogd. Be. – kiáltott rá Killian indulattól fűtött hangon. Nyilvánvalóan sikerült kitapintania a féregnek a kalóz érzékeny pontját, de láthatóan nem érdekelte a fenyegetése. Emma összeráncolta a szemöldökét. Valami nagyon nem stimmelt. És nem csak a fickó halálvágyára gondolt, amely érezhetően jelen volt, különben nem provokálta volna Hookot. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, de abban biztos volt, hogy valami más is volt itt a háttérben, amire még nem jött rá. A bandita hirtelen a lányra kapta a tekintetét, mintha meghallotta volna a gondolatait, ám aztán csak a férfi hergelését folytatta.

   - Téged mivel szedett rá? Mit ígért neked? Vagy te is egy olyan mindenkinek-hanyatt-fekszel típus vagy?

   A következő ütés is éppen olyan pontos volt, mint az előző, s ezúttal is a képét találta el. A nyomorult orra vérezni kezdett, de Hook itt még nem végzett vele. Távolról sem.

   Megragadta a gallérjánál fogva, majd olyan erővel rántotta magával és lökte neki a következő fatörzsnek, mint aki nem vérzik több sebből is és hevert ájultan öt perccel ezelőtt. A düh újult erőt kölcsönzött neki, s most utat engedve neki hagyta, hogy átvegye az agya felett az irányítást. Ami nem jelentett túl sok jót.

   - Killian! – próbálkozott Emma, ám a férfi továbbra is a banditával volt elfoglalva; hiába, hogy csak a jobb kezére támaszkodhatott, ha ökölharcról volt szó, most mégis úgy osztotta az ütéseket, mintha mindkét csuklója a helyén lenne.

   És a fogadó még mindig vigyorogva állt az egész helyzet előtt, még ha arcát el is torzította a fájdalom. A kettő kombinációja pedig sajátos kifejezést öltött neki. Úgy festett, akár egy eszelős. A lány figyelte az őrült tekintetet és újra hatalmába kerítette a rossz érzés. Mi a franc folyik itt?

   - Hát ennek is eljött az ideje... a nagy Hook kapitány megvédi azt, ami az övé! – folytatta tovább a gúnyolódást, Emma fogaskerekei pedig gyorsan működésbe léptek. Ennek is eljött az ideje... – játszotta vissza magában a mondat első felét. Nem meg akar halni... – jött rá hirtelen. – Időt akar nyerni a szemétláda!

   - Killian, elég volt! – sietett oda a férfihoz, aki még mindig elborult aggyal püfölte a másikat. – Mennünk kell, hallod?! – kezét Hook vállára téve próbálta elhúzni a banditától. – Killian... – az említett fél váratlanul hátrafordulva elkapta a karját, majd ellentmondást nem tűrve ledöntötte a földre, miközben a kampóját a nyakához nyomta. Emma halálra váltan meredt a kalózra, aki az arckifejezését látva egy pillanat alatt magához tért, s gyönyörű szemeiben az elvakult düh helyét hamarosan a döbbenet és szégyen vette át. Olyan gyorsan engedte el a lányt, ahogy az imént elkapta, felpattant a földről és egy lépést hátrált, ám ekkor a bandita eszméletlen testébe ütközött. Csapdába esett saját tette következményei között. Szólásra nyitotta a száját, de hang nem hagyta el a torkát. De mit is lehet mondani egy ilyen helyzetben? Végül csak fogta magát és sietős léptekkel elindult az egyik irányba, távol a fickótól, akit majdnem agyonvert és Emmától, akit... nos, szerencse, hogy az utolsó percben az esze utolérte és leállította.

   A lány azt a pontot figyelte, ahol a kalóz eltűnt a fák között, aztán tekintete az ájult férfira szegeződött. Mi üthetett belé? Mi válthatta ki ezt a reakciót Hookból? A provokáló szavakra gondolt, amelyek előidézték mindezt. Nem jelzett a hazugságvizsgálója, de ez nem jelentett semmit, nem igaz? A pletykák, szóbeszédek mindig elferdítik a valóságot. A világ már csak ilyen volt. Szóval az, hogy ez az ember mit hitt igaznak, korántsem igazolta, hogy az igaz is volt. Épp ellenkezőleg... Emma kifejezetten kételkedett benne, hogy az a Killian, akit ő lefestett, azonos lenne azzal a férfival, akit megismert. Egyszerűen nem tűnt valószerűnek.

   Míg ezen töprengett, felkelt ő is és sajgó lábával Hook után indult. Akármi is legyen a dolgok hátterében, az biztos, hogy innen minél előbb el kellett tűnniük. Nem tudhatták, hogy az erősítés hány személyt jelentett és hétszentség, hogy a kalóz nem tudna elbírni egy újabb csapattal, még ha ezt nem is ismerné be. Emma úgy vélte, hogy a végsőkig küzdene, ha arról lenne szó.

   - Killian? – a nevét szólongatta, meg akarta találni mielőbb. El akarta mondani, hogy nem haragszik az előbbi miatt, fölösleges emiatt emésztenie magát.

   - Emma. – a hang nem messze tőle szólalt meg. A lány szíve nagyot dobbant. Oldalra kapta a fejét és Killiannel találta szemben magát. A kalóz arca fájdalmas vonásokat öltött. Emma visszaidézte, hogy nézett rá, mikor a lány a földön feküdt, s ő a hideg fémdarabot, amely a bal keze helyén volt, a nyakához szorította. Mintha két különböző ember lett volna, egyazon kifejezéssel az arcán. Mert még a harag vad lángjai sem tudták elrejteni azt az összetört férfit, aki most előtte állt. – Félsz tőlem, Emma? – kérdezte Killian halkan, majd, mikor nem érkezett rögtön válasz, alig hallhatóan hozzátette. – Nem akarom, hogy félj tőlem.

   Emma nem felelt, csak némán figyelte tovább a férfit. Visszagondolt korábbi életére, kapcsolataira, emberekhez való viszonyulására. Visszaidézte, mikor egy örökkévalósággal ezelőtt bevallotta Mary Margaretnek, hogy egész életében egyedül volt és még egy fallal gondosan körül is vette magát, hogy a további csalódásoktól védelmül szolgáljon. Elvégre, ha nem kötődsz az emberekhez, azok nem ejthetnek rajtad sebeket. Ami egy szép gondolatmenetnek tűnt és sokáig működött, vagy legalábbis hosszú ideig tudta alkalmazni az életében, de Emma is emberből volt. A szíve a helyén volt és úgy érzett, mint mindenki más. Megtalálta a családját, a fiát és mindezek az apróságot lassanként betöltötték az űrt a szívében és megnyugvással töltötték el lelkét. Volt azonban egy másik űr is, amit nem tudtak Ők kitölteni, és egy seb, amely még mindig nem gyógyult be. És nem volt biztos benne, hogy készen állt rá.

   Lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott.

   - Félek, – válaszolta, mire Hook szomorúan elmosolyodott és lehajtotta a fejét. Emma azonban még nem fejezte be a mondatát. Odalépett közvetlenül a férfi elé, egyik kezével lágyan megérintette az arcát, aki erre meglepetten kapta fel a fejét és folytatta. – de nem attól, hogy bántani fogsz... – hangja őszintén csengett, mivel minden egyes szavát komolyan gondolta. Egy pillanatra elhallgatott és vett egy mély levegőt, mielőtt befejezte volna. – hanem, hogy túl fontos leszel nekem...

   Egymást nézték szótlanul. Egyikük sem kapta el a tekintetét, miközben a lány úgy érezte, szavai visszhangot vertek az erdőben, s most, mint egy véget nem érő lemez, játszódtak le újra és újra. Lélegzetvisszafojtva állt, szakadatlanul a férfit bámulva, majd szemei egy kis idő után lassan Killian ajkaira vándoroltak. Majd vissza a ragyogó szempárra. Hook jobb kezével megfogta a lányét, amely még mindig az arcát cirógatta, és lehúzta a szájához, hogy puha csókot leheljen rá, miközben végig az Ő reakcióját kísérte figyelemmel. Emma tágra nyílt szemmel nézte, miközben egyre szaporábban vette a levegőt. A francbaaaaaaa... – gondolta, mikor Killian úgy nézett rá. Mintha engedélyre vagy visszautasításra várt volna, mert az, amit tenni készült többé már nem vonható majd vissza. És abban a pillanatban Emma úgy érezte, hogy képes lenne megpecsételni a sorsát...

   Hirtelen halk, messziről érkező neszre lettek figyelmesek az ösvény felől, ahonnan idesodródtak és ez újfent véget vetett a köztük keletkezett mágikus pillanatnak.  Mindketten odakapták a fejüket. Emberek hangjait vélték kiszűrni az erdő csöndjében, mire Hook sietve egy nagy fa törzse mögé állt, hogy takarásba kerüljön és magával húzta Emmát is, akit szorosan maga előtt tartott. Olyan közel álltak megint egymáshoz, hogy mellkasuk összeért, de tekintetükkel ez alkalommal nem egymást, hanem az erdőt pásztázták.

   - Megérkezett az erősítés. – mormolta Emma az orra alatt és kezét a kalóz szívére helyezte. A mozdulat inkább volt önkéntelen, mint direkt, de Killiant mégis sikerült meglepnie vele, mert azonnal rászegezte égszínkék szemeit. Azonban ha valamikor, hát most nagyon nem volt itt az ideje ennek; a nézésnek, az érintésnek, mindennek. El kellett tűnniük mielőbb, mielőtt felfedezték volna őket. Szerencsére úgy tűnt, Hook is hasonló állásponton volt.

   - Ideje menni. – morogta. A lány bólintott és már készült, hogy távozzon, mikor a férfi gyorsan elkapta a karját. Kíváncsian pillantott vissza rá, remélve, hogy nem gondolja meg magát hirtelen és támadja le újra, ahogy órákkal korábban is tette, ám mikor hátrafordult, Killian lesütött szemmel állt előtte és nem szólt egy szót sem. Nem is volt rá szükség. Emma már pontosan tudta, mit akart mondani.

   Melegen elmosolyodott.

   - Tudom.

   Hamar kiderült, hogy nem fognak estére Regina egykori kastélyába érni. A nap már lenyugodott és súlyos sötétség telepedett az erdőre, ami azért volt különösképp aggasztó, mert nem lehetett tudni, vajon Robin Hoodék erősítése a nyomukban volt-e még. Valószínűleg igen, tekintve, hogy mi volt a tét. Emma alig tudta elhinni, hogy az Enchanted Forest az ára, hogy visszajuthasson a saját világába és újra láthassa Henry-t. Képes lenne ezt az áldozatot meghozni érte? És Hook vajon hogy áll mindehhez? Elvégre Ő jobban ismerte ezt a helyet, ez volt az otthona. Mit szólna, ha elpusztítanák?

   Killianre nézett, aki fáradtan dőlt egy közelébe eső fa törzséhez, miközben jobbját szorosan a vállához szorította. Az órák óta tartó gyaloglás még jobban kimerítette egyébként is fáradt testét, arról nem is beszélve, hogy sebei sem voltak éppen jótékony hatással rá.

   - Elég volt! – jelentette ki Emma és megállt vele szemben. – Itt megállunk!

   - Szó se lehet róla. – vetette ellen Hook makacsul. – Tovább kell mennünk! – tette hozzá, s azzal ellökte magát a fától. Erőtlen végtagjai azonban egész máshogy gondolták, s áruló módjára hagyták, hogy teste visszahanyatoljon a fa törzséhez. Lehunyta a szemeit, s mikor újra felnézett Emma cinikus arckifejezésével találta szemben magát.

   - Nem. Megyünk. Sehova. – és mielőtt a kalóz ellenkezhetett volna, közelebb lépett hozzá, s a vállán ejtett sebet kezdte tanulmányozni. Elég volt egyetlen érintés, hogy aggodalma bebizonyosodjon. – Még mindig vérzel. – motyogta és tekintete Killianéba fúródott. – Így nem mehetünk tovább.

   - Jól vagyok...

   - Egy fenét vagy! – vágta rá dühösen a lány. – Killian, megsebesültél! Szóval hagyd ezt a macsó viselkedést, mert az életedet kockáztatod ezzel!

   - Mit számít, hogy élek-e vagy halok? – hangja olyan halkan szólt, hogy inkább saját magának címezte a kérdést, mintsem a lánynak. De ő volt az, aki megválaszolta.

   Emma felvonta a szemöldökét.

   - Már megint kezded?! Számít és kész.

   Killian egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig meredt rá szótlanul. Ég kék szemei valósággal izzottak a Hold fényében. Mire gondolhat? Vagy talán azon töri a fejét, hogyan fejthetné tovább a lány eme állítását? Nem. – döbbent rá hirtelen Emma. Az a ragyogó szempár túl ismerősen csillogott. Az a nézés pedig túlságosan is emlékeztette... saját magára. Egy árvára a világban, család és barátok nélkül. Isten tudja mennyi időt tölthetett el Hook úgy, hogy tudta, senkinek sem hiányozna, ha nem térne vissza. Senkinek se tűnne fel, ha elmenne. Senki se ejtene érte könnyeket, ha meghalna... Emma ismerte az érzést, hiszen ugyanebben nőtt fel ő is. És azzal is tisztában volt, mennyire ijesztő, s egyben megnyugtató érzés tudni, hogy van valaki, akinek számítasz.

   Emma halványan elmosolyodott és a férfi keze után nyúlva lassan maga felé kezdte húzni. Killian nem ellenkezett.

   - Gyere, keressünk egy helyet, ahol aludhatunk. – mondta és már indulni készült volna, mikor a kalóz egy gyors mozdulattal háttal fordította magának, és bal kezével egészen közel vonta magához, miközben jobbját a szájára tapasztotta. Mi a franc...? Megpróbálta kiszabadítani magát, de Hook hamar leállította eme akcióját és csöndre intette.

   - Shhh... – mormolta a férfi közvetlenül a fülébe. Síri csend telepedett közéjük. Emma próbálta hegyezni a füleit, hogy a legapróbb zajt is meghallja, de nem történt semmi. Már megint csak szórakozik vele Hook, hogy a közelébe kerülhessen? Aztán meghallotta. Apró neszek voltak csupán, de egyértelműen feléjük közeledtek. Máris megtalálták volna őket?

   Killian hamarosan elengedte Emmát és helyet cserélve a fa törzséhez állította, míg ő egy termetes faágat kiszemelve magának, a kezébe vette. Második próbálkozásra sikerült is neki. A lánynak kétségei voltak afelől, hogy elég veszélyes ellenfél lenne-e a férfi, ha harcra kerülne a sor, de nem volt itt rajtuk kívül más... és épp ezért kellett neki is segítenie. Lehajolt a csizmájához és halkan kihúzta belőle kardját, majd a mellkasához szorítva várt. A saját szívdobbanásán és az egyre közelgő hangokon kívül semmit nem hallott. Hookot nézte és mikor találkozott a tekintetük, a kalóz bólintott.

   Vártak.

   Emma annyit ki tudott venni, hogy két férfi jött feléjük. Ha valóban nem voltak többen, akkor még lehetett esélyük...

   Killian sebtében csapott le a párosra. A földre küldte őket a farönkkel és fentről nézett a szemükbe.

   - Már megint ti? – kérdezte egy nyögés kíséretében.

   - Már megint te? – szólt vissza a másik kettő hasonlóan fájdalmas hangon. Emma felvonta a szemöldökét. Ezek ismerik egymást?

   - Oké, most próbálj meg nyugton maradni! – utasította Emma a kalózt, miközben egy alkohollal átitatott ronggyal közeledett az illető válli sérüléséhez. Killian egészen addig vadul szemlélte a lány kezét, amíg az anyag a bőréhez nem ért volna. Akkor hirtelen felszisszent és szorosan összeszorította a szemeit. – Ugyan már! Légy férfi! – ugratta a másik a reakcióját látva.

   - Tudod, egész mással is el tudnánk ütni az időt, amíg visszatérnek. – morogta a férfi. Emma a szemeit forgatta.

   - Na ne mondd! – mondta cinikusan, miközben minden figyelmét arra összpontosította, amit épp csinált. Az hiányzott legkevésbé, hogy hagyja elterelni a gondolatait...

   - Sokkal... kellemesebb dologgal... – tette hozzá megfeszült izmokkal. Emma halványan elmosolyodott és egy pillanatra Hookra szegezte szemeit.

   - Inkább azzal foglalkozzál, hogy több lyuk van a testeden, mint kéne, ne pedig engem próbálj megint elcsábítani. Úgysem működik rajtam a vonzerőd, rájöhettél volna már...

   - Ezzel vitatkoznék... – vágta rá magasba emelt szemöldökkel. - Különben is, ha engem nem izgat, téged miért?

   - Örülj, hogy valakit érdekel, élsz-e vagy halsz, kalóz. – az említett fél hátravetette a fejét és felnevetett.

   - Felteszem a te világodban sincs jó hírnevünk.

   - Jól gondolod. – válaszolta Emma és áttért Killian fején lévő sebéhez. Arcán érezte az illető tekintetét, mely valósággal perzselte a bőrét, de kényszerítette magát, hogy ne nézzen megint a szemébe. Tudta, hogy ezúttal nem lenne képes elfordulni. Helyette a fejbőrén végigfutó sérülésre összpontosított, amelyből vékony csíkban még mindig vér csordogált.

   - De te tudod, mikor hazudok... – jegyezte meg Hook magabiztosan, majd hirtelen összerándult az arca, mikor az alkohol a sebéhez ért.

   - Igen. – felelte habozás nélkül.

   - Hogyan? – kíváncsiskodott tovább. Emma úgy döntött belemegy a játékba.

   - Gondolom azzal lehet összefüggésben, hogy ki vagyok... Tudod... hogy honnan származom, kik a szüleim... – töprengett hangosan, majd megvonta a vállát. – Mindegy. Van egyfajta... belső hazugságvizsgálóm, ami abban a pillanatban működésbe lép, amint hazudnak nekem.

   - Kivétel nélkül?

   - Kivétel nélkül. – bólintott rá a lány. Váratlanul Killian gyengéden megragadta a karját, amelyben a rongyot tartotta, így Emma kénytelen volt ránézni.

   - Próbáld ki rajtam! – kérte. Emma csodálkozva vonta össze a szemöldökét, mire a másik csak elmosolyodott. – Gyerünk, Swan! Te kérdezel, én pedig válaszolok, aztán elmondod, hazudtam-e. Mit szólsz? – a másik habozását látva, tovább győzködte. – Ugyan már! Mikor lesz még egy ilyen lehetőség, hogy bááármit megtudj Hook kapitányról?! – a bármit szót olyan hosszan elnyújtva ejtette ki, hogy nem esett nehezére Emmának rájönnie, milyen témáról is lehet szó a férfi fejében... – Az az Emma, akit megismertem, nem utasítana vissza egy ilyen kihívást...

   Erre már ő is röviden felnevetett

   - Hát jó! – egyezett bele végül. – Te akartad! – s azzal letette a kezéből a ruhadarabot és összehúzott szemmel közelebb hajolt Hookhoz, akinek erre édes mosolyra húzódtak az ajkai. Emma egy ideig nem szólalt meg, a kérdésein töprengett. Úgy döntött egy olyannal kezdi, amire biztosan tudta a választ, csupán a bemelegítés kedvéért. – Öltél már embert?

   - Nem. – jelentette ki Killian szemrebbenés nélkül, de őt nem tudta átejteni. Az érzékei egyből jeleztek.

   - Hazudsz. – közölte elégedetten, mire a férfi kivillantotta a fogsorát és ártatlanul megvonta ép vállát. A lány kissé oldalra döntve a fejét, a reakciót szemlélte, majd kedvesen azt kérdezte. – Hogy vannak a sebesüléseid? Fájnak?

   - Nem. – Emma lassan elmosolyodott és megrázta a fejét a másik makacssága láttán.

   - Szörnyen hazudsz, remélem tudod.

   - Te vagy az első aki ezt mondja. – felelte egy kacsintás kíséretében. – Mikor térsz már rá a valódi kér...

   - Hogy szoktad az ujjaid köré csavarni a nőket? – szólt közbe, míg az beszélt hozzá.

   - ...désekre? – fejezte be közbe sajátját, aztán egy pillanatra gondolkodó képet vágott, s végül nevetve megrázta a fejét. – Őszintén szólva a legtöbbnek már az is elég lett volna, ha így, ing nélkül megjelenek előttük. – nézett végig fedetlen felsőtestén. Emma inkább nem követte a példáját. Miután Hook végzett a hegekkel és tetoválásokkal borított, ám így is (vagy különösen ettől?) vonzó mellkasa átvizsgálásával, rosszallóan a lányra pillantott. – Ha így folytatod, még tönkreteszed az önbecsülésemet.

   - Ugyan, nem élek én örökké... – legyintett Emma és Killian ajkai újra felfelé görbültek. – Voltál már szerelmes? – a kalóz nem mutatta jelét, hogy meglepte-e volna a hirtelen témaváltás, mintha számított volna ehhez hasonlóra, vagy csak nagyon jó pókerező lenne...

   - Nem.

   - Mi történt vele? – faggatta tovább, jól tudva, hogy az imént újabb hazugsággal találta szemben magát. Ezúttal azonban láthatóan áthatolt Killian pókerarcán. Az állkapcsa megfeszült, jelezve, hogy nem óhajt a kérdésre válaszolni. Viszont Emma sem adta magát könnyen. – Emlékeztetnélek, hogy a te ötleted volt ez a 20-kérdés teszt...

   Hook kelletlenül felsóhajtott.

- Meghalt.

   - Sajnálom. – mondta, mert Emma is emberből volt. Valójában azonban nem igazán szerette ezt a fajta emberi megnyilvánulást. Szavak, tettek nélkül. Igen, jól szokott esni, egy-két jól megválogatott mondat olykor az ember életében, de a legtöbbször ezek reflexből jönnek, mindenféle belső meggyőződés nélkül. Meghalt valaki? Azonnal mondjuk, hogy fogadja részvétünket és ezzel le is tudtuk a témát, esetleg a későbbiekben szánakozó pillantásokkal illetjük, hogy az a személy még nyomorultabbul érezze magát, míg végül már részvétünk és szánalmunk valósággal megfojtja.

   A férfi kelletlenül bólintott, mintha hasonló véleménnyel lenne ő is erről a dologról.

   - Miért nem kérdezed meg azt is, hogy igaz-e, amivel az a bandita felhúzott?

   Emma megrázta a fejét.

   - Fölösleges lenne, mert tudom, hogy nem az. – a másik meglepetten vonta a magasba a szemöldökét, mire a lány vállat vont. – Szóbeszéd. Az emberek hajlamosak kiszínezni azt, amit hallottak valakinek a hasznára és másnak a kárára, csupán, hogy érdekesebb legyen a történet.

   - Attól még lehet, hogy igaz... nem gondolod?

   - Nem olyan embernek ismertelek meg, aki tétlenül nézné, hogy megöljenek egy számára fontos személyt.

   - Tévedhetsz... – felelte halkan a kalóz.

   - Az is benne van a dologban... – helyeselt ugyan azon a hangszinten. Mélyen egymás szemébe néztek.

   - És mégis itt vagy...

   - Egy anya sok mindenre képes a gyerekéért. – magyarázta.

   - Csak a gyerekéért? – szegezte neki a kérdést Killian, ő pedig belemeredt az igézően kék szempárba. Annyi minden megváltozott az életében. Egy olyan álomvilágba került, amelyről mindig is álmodott; család, barátok és Henry. Talán ideje lenne tényleg továbblépnie?

   Vett egy mély levegőt, s lelkiekben próbálta felkészíteni magát arra a kérdésre, amelyet fel készült tenni Hooknak, miközben úgy érezte, hogy a mellkasában dobogó szíve egy parányi kis résre van beszorítva, amely a következő pillanatban vagy kiugrik a helyéről... vagy végleg összetörik. Ám mielőtt megszólalhatott volna, zajra lettek figyelmesek dél felől. Hátrapillantott, miközben egyik kezével a kardjáért nyúlt, s a vele szemben ülő Hook hasonlóan cselekedett, de mikor Tulio előlépett a bokrok mögül, megkönnyebbülten tették vissza fegyvereiket a földre.

   - Miguelt hol hagytad? – érdeklődte a lány csevegő hangon, mintha mi sem történt volna az imént és felállt a farönkről.

   - Ó, mindjárt itt lesz, drága hölgyem. – felelte negédesen a sötét hajú nőcsábász. Nagyszerű. Három olyan férfi közé került, akik mind kihívást láttak benne, ráadásul a két bajkeverő és a kalóz még egymással is versengésben állnak. Felejthetetlen éjszaka elé néznek.

   Pár perccel később megérkezett az Eldorádó csapat másik tagja is, maga mögött húzva a vacsorájukat. Emma kíváncsi volt, hogyan sikerült ennek a kettőnek segítség nélkül elejteniük egy vadat, tekintve, hogy a mesében nem éppen a bátorságukról voltak híresek, de úgy döntött, inkább nem hallgatja végig a hazugságot, amit előadtak volna neki.

   Nagyot sóhajtva ült vissza a helyére, háttal Killiannek és figyelte, mihez kezdenek Tulio-ék azzal az állattal, amit hoztak. A szeme sarkából látta, mikor ült le mellé Hook, ráadásul olyan közel, hogy combjuk összeért.

- Valami megváltozott. – szólalt meg hirtelen.

   - Mire gondolsz? – kérdezett vissza gyanakvóan, mire Hook mosolyogva felé fordult.

   - Rád.

   Emma hátrahőkölt. A férfi olyan átható pillantással illette, mintha tökéletesen átlátna rajta. Meztelennek érezte magát előtte... és ez több szempontból sem volt szerencsés helyzet! Killian mindössze két nap alatt olyan jól kiismerte, mint eddig senki az életében. Az Isten szerelmére, hiszen többet tudott róla, mint a saját anyja! Hogy lehetséges ez?

   - Fogalmam sincs, miről beszélsz. – adta a választ reflexszerűen.

   - Egy fenét nincs. – mondta és Tulio-ékat kezdte figyelni, ahogy a vacsorájukat próbálták elkészíteni. – Utálom, hogy zavarba hozlak vele... de nem érdekel, ha esetleg felbosszant, mert tudom, hogy igazam van.

   - Öntelt vagy. – felelte Emma a szemeit forgatva.

   - Micsoda meglepetés. – mosolyodott el a kalóz. – Te pedig folyton kikerülöd a kérdéseimet.

   - Nem is kérdeztél semmit... – Hook unott képét látva, amelyet felé lövellt, fáradtan megdörzsölte a szemeit. – Killian... – felpillantott a férfira. – Kedvelsz te engem?

   - Egyáltalán nem. – felelte kifejezéstelen tekintettel, de a szeme még a tűz fényében nézve is jól láthatóan ragyogott. Rossz. Válasz.

   És Emma valahogy mégis jobban örült volna, ha ez nem egy hazugság lett volna. Ha a férfi csak egy újabb nőt látna benne, akivel le akar feküdni és utána soha többé ne lássa. Mert akkor egyszerűbb lenne nemet mondania a lánynak. Vagy igent. Ki tudja. De így...

   - A francba! – dörmögte felpattanva a farönkről és elsietett a bokrok mögé. Muszáj volt kitisztítania a fejét, megszabadulnia a gondolataitól, mert jelen pillanatban úgy érezte, túl sok minden kavargott benne. A zavaros érzéseiről nem is beszélve, amik kezdték megőrjíteni.

   Csak sétált egyre távolabb ideiglenes táboruktól, mígnem már nem hallotta sem a tűz ropogását, sem a két kópé vidám cseverészését. És nem érezte a közelében Killian jelenlétét.

   A folyóparton állt meg. Nem lett volna szabad egyedül ilyen messzire merészkednie fegyver és erősítés nélkül, elvégre Robin Hood bandája még mindig rájuk vadászott, és nem lehetett tudni, hogy voltak-e még élőhalottak a környéken, de ez érdekelte most a legkevésbé. Csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel állt, lehunyt szemmel, miközben nagyokat lélegzett és próbálta kiüríteni az elméjét. Most nagy hasznát venné egy-két meditációs gyakorlatnak, de mivel egyet sem ismert, így ezzel kellett beérnie. A fiára gondolt, akit akkor látott utoljára, mikor megtörték az átkot Vajon mi lehet most vele? Jobb az élete nélküle? Nagyon remélte, hogy David vigyáz rá... Ami valójában Emma feladata lenne.... A szíve összeszorult, valahányszor arra gondolt, milyen kevesen múlott Henry élete. És mindez az ő hibájából. Kudarcot vallott, mint anya. Ami vicces volt, tekintve, hogy erről a státuszáról már tíz éve lemondott.

   - Ne most, Killian.

   - Gondolta, hogy ezt mondanád. – szólalt meg a kalóz helyett Tulio. Emma meglepetten fordult hátra és nézett szembe az előtte álló férfival. – Ezért jöttem én helyette.

   - Ó? Azt hittem Miguel is szívesen jött volna.

   - Ez igaz is. – nevetett fel, majd felmutatott két piros dobókockát. – De én nyertem.

   - Remek. – mondta a lány korántsem meggyőzően. – Mit akarsz?

   - Mindjárt elkészül a vacsora...

   - Majd nemsokára megyek. – legyintett.

   - Ez esetben ezt küldi Hook. – azzal elővette Emma kardját, amit a táborban hagyott és átadta a lánynak. Nem mondott semmit, mikor elfogadta a fegyvert, csak némán bámulta.

   - Hülyeség lenne... – a hangja halk volt, mikor beszélni kezdett, mert sokkal inkább saját magát akarta meggyőzni vele, mintsem a másikat. – Rossz ötlet.

   - Hogy mondhat ilyet? – Emma felkapta a fejét és homlokát ráncolva nézett Tuliora. – Amint megláttam magát, drága hölgyem, tudtam, hogy mi lelki társak vagyunk! – cinikus mosolyt villantott a gazfickóra, aki röviden felnevetett. – Tudja, hogy mi volt hülyeség? Eljönni Eldorádóból! Az arany városából! – biztató mosolyt vetett a megmentőre, aztán hátat fordított és távozni készült. Egy-két lépést tett meg, mikor anélkül, hogy rápillantott volna, még hozzátette. – Had áruljak el valamit; a legrosszabb, amit egy ember elkövethet, ha harc nélkül feladja a küzdelmet... mert senki sem fog örökké várni a másikra, ahogy senki sem élhet örökké. – s azzal távozott és magára hagyta az elképedt Emmát.

   - Mondd csak, Emma... – rángatta ki a lányt Hook egy pillanat alatt abból a nyugodt állapotból, amit hosszú idő után ért csak el. Még mindig a folyóparton volt és ki tudja, mennyi időt töltött el itt. Olyan gyorsan pördült meg, mintha valaki egy pörgentyűvel forgatta volna meg és amint egy pillantást vetett a férfira, újra megrohamozták azok az érzések és gondolatok, amelyektől idáig próbált megszabadulni. Killian nem messze állt tőle, de nem őt, hanem a kampóját nézte, amit jobb kezével szórakozottan babrált. – Hiszel abban, hogy a vallomás jót tesz a léleknek? – kérdezte sötéten, majd felnézett és lassan tett egy lépést felé.

   - Még sosem próbáltam.

   - Én sem, de nem is ez volt a kérdés. Szóval?

   - Igen... – felelte és nyelt egy nagyot.

   - Akkor van valami, amit jobb, ha elmondok. – mondta és egy pillanat alatt átszelte a közöttük lévő távolságot. A szeme komolyságot tükrözött, amilyet Emma még sosem látott benne. Mintha egy teljesen más ember állt volna előtte, valahogy nyoma sem volt annak a kurafinak, aki azóta próbálta elcsábítani, hogy megismerte. – Eddig egyetlen nőt szerettem az életem során. – kezdett bele vallomásába. Emma lélegzetvisszafojtva hallgatta. – Amikor elveszítettem, felesküdtem rá, hogy végzek azzal a démonnal, aki elvette Őt tőlem. Nem érdekelt semmi más attól kezdve, csak a bosszú. Ez maradt az életem egyetlen célja... úgymond. Merthogy nem éltem többé. Egy lélegző halott voltam, dobogó szívvel, semmi más. – halkan beszélt hozzá és megfontoltan és Emma biztos volt benne, hogy szörnyen nehéz lehetett neki ezeket a dolgokat hangosan kimondania. Beismernie önmagának. Elhallgatott, de nem maradt sokáig szótlan. A szavak, akár egy megállíthatatlan áradás, törtek fel belőle. – Aztán egy nap feltűntél itt... és hirtelen visszakerültem a jelenbe. – a lány szemébe nézett. – Emma, el sem tudod képzelni, milyen hosszú ideje éltem már a múlt rabságában...

   - Miért mondod ezt el nekem? – érdeklődte rekedt hangon. A szíve fel-alá kalapált a mellkasában.

   - Mert beléd tudnék szeretni.

   A mondat úgy magához térítette Emmát, mint egy arconcsapás. És legalább annyira meg is lepte. Dermedten állt a férfi előtt, aki szüntelenül őt nézte. A lány azonban csak pislogni tudott. Aztán megint. És megint.

   - Tudom, hogy ez nem segít semmin. Sem az, hogy most elárultam, sem pedig az, hogy tényleg így van. – jegyezte meg Hook. És milyen igaza volt!

   - Akkor miért...?

   - Mondtam el? – fejezte be helyette a mondatot. A lány bólintott. – Mert mindketten ugyanazt akarjuk.

   - Mit?

   - Továbblépni.

   Emma vett egy mély levegőt.

   Tudta, hogy most lenne a tökéletes alkalom (és valószínűleg az utolsó), hogy helyretegye ezt a dolgot kettőjük között és kihátráljon belőle, mielőtt először csak nyakig, majd teljesen elmerül benne. Rengetegszer csinálta már más pasikkal, többféle szövege is volt már rá. Azok a híres neves „de...” mondatok. „Ez igazán hízelgő, de...”, „Megfontolandó ajánlat, de...”, „Tudom, hogy igazad van, de...”

   De csendben maradt. Helyette csak a férfit nézte mereven, annak ellenére, hogy alig látott valamit jóképű arcából, hiszen csak a Hold fénye szolgált némi fénnyel. Tisztában volt a ténnyel, hogy ez a gazember itt előtte felettébb vonzó volt, még úgy is, hogy most több helyen horzsolások és zúzódások borították az arcát és a testét, a még nemrégiben vérző sérüléseiről nem is beszélve. Az ing visszakerült rá, ám mivel nem volt begombolva, így nagyjából annyit ért, mintha nem lett volna rajta.

   Mit kezdjek veled? – töprengett magában Emma.

   Valószínűleg meg fogja bánni. A helyzet azonban úgy állt, hogy bármelyik lehetőséget választja is, ez fog történni. A klasszikus „mi lett volna, ha...” esete. Amiből már elege volt. Elege volt... ebből az egészből.

   Pokolba a gondolkodással! – gondolta, ahogy megtette a végső lépést és megragadva Killian arcának két oldalát lehúzta magához és ajkaival vadul rátapadt az övéire. Amire nem számított, az az elemi erő, ami abban a pillanatban elérte, hogy megcsókolta a férfit. Senkinél nem érezte még ezt. Hasonlót sem. Ami még jobban megdöbbentette az az volt, hogy mintha egy mázsás súlyt akasztottak volna le a mellkasáról, amiről eddig azt sem tudta, hogy ott volt. Könnyűnek érezte magát. Erősnek. És ami a legfurcsább volt, hogy helyesnek tűnt az egész. Épp ezért nem értette, miért nyíltak tágra mindettől a szemei és miért vált ki a csókból.

   - Te is érezted? – kérdezte kábán, ám Hook éhes tekintete nem arról árulkodott, mintha azzal foglalkozott volna, hogy mit érzett és mit nem. Egyedül az izgatta most, hogy vágyainak tárgya váratlanul távolabb került tőle és ezt mihamarabb orvosolnia kellett.

   Belemarkolt Emma hajába hátul és száját lehajtotta az övére, belefojtva ezzel a szót. A lány szemei azonnal lecsukódtak és (most először) hagyta, hogy a férfi átvegye az irányítást. Megállíthatatlan erővel halmozta el csókjaival, egyiket a másik után, hol hosszabban, hol gyorsabban, de mindet olyan szenvedéllyel, amilyenben még soha nem volt része. Egyre nyugtalanabbá váltak, mint aki egyre többet akart belőle, amivel tökéletesen tudott azonosulni ő is. Épp ezért nem lepődött meg, mikor nyelvével behatolt az ajkai közé.

   Emma felnyögött és még szorosabban préselte magát Killian meleg testéhez. Egyik kezével beletúrt a dús, barna hajzuhatagba, míg másikkal felfedezőútra indult. Végigsimította a hátát, aztán folyamatosan haladt felfelé az oldalán, ért fel a vállához, a nyakához, ujjait lassan végigvezette borostás arcán, fel a homlokán... és végül az a végtagja is a hajában kötött ki.

   Hook türelmetlenül felmordult, majd egész testével előrébb dőlt, kampóját beleakasztotta a lány bal lábának térdhajlatába és felhúzta majdnem a csípőjéig, ezt követően pedig Emma átkarolta a nyakát és egy lendülettel felugrott az ölébe. Killian egy pillanatra felszisszent, mikor egész súlyával ránehezedett a vállára, ám mielőtt félbeszakadhatott volna a kettőjük közt kialakult kapocs, magabiztosan megindult balra. Ajkaik eközben egy pillanatra sem váltak szét. Őrülten kívánták egymást.

   Amikor a lány háta keménynek ütközött, a férfi végre megállt vele. A fa törzséhez nyomva egy leheletnyit lejjebb eresztette, éppen annyira, hogy ágyékát hozzádörzsölje a lány legérzékenyebb pontjához, amit még farmeren keresztül is megérzett. És akkor jött rá, hogy túl gyorsan és túl egyértelműen haladnak a szex felé.

   - Killian... – motyogta a férfi szájába, aki egy pillanat alatt elhallgattatta. Eközben jobbjával maguk közé nyúlva ügyetlen mozdulatokkal elkezdte Emma ingét kigombolni, aki hátrahajtotta a fejét, valósággal felkínálva ezzel magát a kalóz számára. Hook először a nyakát csókolgatta, ám kezével már a lány mellét markolta a melltartón keresztül. Ujjaival morzsolgatta, fogaival pedig gyengéden harapdálta a bőrét, amíg a lány fel nem nyögött. – Killian...! – pihegte. Az agya racionális fele azt a parancsot próbálta közvetíteni felé, hogy állítsa le a dolgot, ám ezt sokkal könnyebb volt mondani, mint megvalósítani. Különösen, ha egy olyan férfival akad össze az ember lánya, mint Hook kapitány.

   Zihálása erősebb lett, mikor Hook ajkai már a szegycsontja felé közeledve lassacskán haladtak lefelé, hogy felváltsák a keze helyét...

    - Killian... – próbálkozott újra, de a kalóz agya már minden bizonnyal kijelentkezett és új kormányzóként a tesztoszteron lépett elő. Belemarkolt hát a hajába és úgy kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. Kába, szextől éhes tekintetét látva azonban egyszeriben elfelejtette, hogy miért is csinálta ezt, a távolság viszont hirtelen túl nagy lett a szájuk között. Amit gyorsan ki is küszöbölt, rátapasztva ajkait a férfiére. Hook teste azonnal reagált. Csípője előredöfött, újfent figyelmeztetve Emmát, hogy milyen közel is vannak már egy bizonyos határ túllépéséhez. – Killian. – suttogta és belenézett a szemébe. – Ne itt. És ne most.

   - Hmm? – mormolta válaszként Hook és már hajolt volna egy újabb csókért, de ezúttal Emma megállította.

   - Komolyan beszélek. Nem akarok egy lenni a sok közül.

   Killian röviden felnevetve lehajtotta a fejét a lány kulcscsontjára és felsóhajtott.

   - Tudod jól, hogy nem vagy az. – duruzsolta a bőrébe.

   - Igen? Akkor bizonyítsd be. – mondta, majd miután a kalóz felemelte a fejét egy ha-most-nem-támadsz-le-és-szexelünk-akkor-azzal-bebizonyítod-hogy-tényleg-fontos-vagyok pillantással illette. Hook mélyet sóhajtott, amivel jelezte, hogy szomorúan ugyan, de tudomásul vette a kérést.

   - Nekem nem számít, hogy hol, csak veled lehessek.

   Emma halványan elmosolyodott.

   - De nekem számít. És nem akarom, hogy itt történjen meg... most... túl... túl korai lenne.

   Killian gúnyosan felhorkantott, aztán alig hallhatóan a következőt mondta.

   - Túl korai? Már akkor túl késő volt, mikor először megláttalak. – amire válaszképpen egy, az ép vállára mért ütés volt a válasza Emmának, de persze nem tudta megállni nevetés nélkül sem.

   - Szóval már első látásra belém szerettél, mi? – érdeklődte csipkelődve.

   - Na, azt azért nem. – ellenkezett a másik. – Kellett néhány pillantás hozzá... – a lány újfent belebokszolt és ezúttal Hook nevetett fel, majd amíg Emma nem figyelt, egy futó csókot nyomott az ajkaira és lassan visszaengedte a földre. – Irány vissza, mielőtt a vacsorámat is eleszik előlem azok a semmirekellők. – Emma cinikusan elmosolyodott és kikerülve Hookot indult volna a tábor felé, mikor a férfi utánaszólt. – Tudod, ezért még kárpótolnod kell majd engem...

   - Miért? – nevetett fel a másik hátrafordulva. – Mert nem feküdtem le veled itt és most?

   - Pontosan. – bólintott Killian komolyan. – Még sosem váratott meg egy nő sem... És én sem vártam még senki kedvéért. – olyan volt, mint egy sértődött gyerek. Biztos volt benne, hogy mindez csupán színjáték, ám szavai igazságtartalmához sem fért kétség. Vagyis Emma valóban az első nő lehet, aki miatt képes és hajlandó Hook várni. Érdekes. – gondolta a fejében egy hang, miközben tinédzser énje fülig érő vigyorral nyugtázta a dolgot.

   Gyorsan megrázta a fejét.

   - Na, indulás vissza a táborba, Casanova! – mondta Emma és amíg bevárta a kalózt, sietve visszagombolta az ingét. Amint egymás mellé kerültek, Hook gyengéden átkarolta a derekát és magához húzta. Emma lenézett a pontra, ahol a férfi keze a testén pihent és hirtelen visszakozni támadt kedve. Mégis mi a franc folyik itt? – érte utól az agya óvatos fele. A másik fele azonban... amelyet oly rég elzárt az elméje leghátsó zugába és most sikeresen kijutott onnan összezavarva ezzel mindent... mindig is erre vágyott. Fájdalom hasított a fejébe, mire szorosan összeszorította a szemeit. Úgy érezte, hogy a lelke menten kettészakad. És ennek véget kell vetnie. – Mit csinálsz? – tudakolta rosszallóan a férfitól.

   - Mit csinálnék? – kérdezett vissza ártatlanul.

   - A kezed. – bökött a fejével a bizonyos végtagra. Hook rápillantott, majd értetlenül visszavezette tekintetét Emmára.

   - Mi van vele?

   A lány felsóhajtott.

   - Na jó... Killian, figyelj... – kezdte, miközben lehámozta magáról Killian kezét. Zavartan elmosolyodott és beszélni kezdett. – Igen, megcsókoltalak... – tárta szét a karjait somolyogva. – És igen... – vett egy nagy levegőt. – elképesztő volt, ahogy valószínűleg a szex is az lesz. – magyarázta, ám az előtte álló még mindig furcsállva figyelte Emmát. Az utolsó mondatára azonban Killian szája lassan sejtelmes mosolyra húzódott, mint aki átkozottul elégedett lenne nemcsak önmagával, hanem ezzel a válasszal is. Jellemző. – Mert mindketten tudjuk, hogy lesz. – tette hozzá a szemeit forgatva, aztán komolyabb hangnemben a következőt mondta. – De ez ennyi... rendben? – Hook meglepetten felvonta a szemöldökét. –Nincs szükségem arra, hogy egy férfi átöleljen... hogy megfogja a kezemet, simogasson, becézzen. – jelentette ki Emma eltökélten. – Ahogy arra sincs, hogy meg kelljen neki felelnem. Az életem enélkül is kész káosz, még csak most tudtam meg, kik a szüleim és a fiamra is gondolnom kell. – a végét egy szuszra hadarta el, mert attól félt, máskülönben megremegett volna a hangja. Killian máskor tökéletesen uralt arcán most több érzelem is átsuhant pillanatok alatt; értetlenség, düh, csalódás és... sajnálat.Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, majd Hook komoly arccal bólintott és közelebb hajolva Emmához azt mondta.

   - Bárcsak megválaszthatnánk, hogy kivel törődünk... nem igaz? – szomorú mosolyt vetett a lányra, aztán ellépve Emma mellől ment tovább. – Azt mondtad nem akarsz egy lenni a sok közül... – fordult hátra néhány lépés múlva. – Pedig ezzel pont azok közé sorolod magadat is. – adta meg a végső döfést, mielőtt el nem indult volna.

   - De nem akarok az az egy sem lenni. – suttogta olyan halkan, hogy Killian semmiképpen se hallhassa meg és követte a kalózt a tábor felé. Menet közben újra és újra lejátszódott a fejében az egész jelenet. Ha teljesen őszinte akart lenni magával, ő sem értette az egészet. Szavai nem voltak összhangban a cselekedeteivel. Elvégre ki aggódik úgy valaki miatt, aki eszméletlenül fekszik a földön, mialatt több sebből vérzik, ahogy ő tette délután? Bizonyára egy olyan ember, aki csak szexet remél az illetőtől... Amit persze nem akar azonnal megtenni, mert a végén egy lenne azok közül a könnyű nőcskék közül, akikkel idáig dolga volt a férfinak. De persze ezt mind csak elméleti síkon kell elképzelni, mert Emma nem akart Killiantől semmit. Semmit. Az. Ég. Világon! Ezért nézte most is a kalóz feje hátulját, mintha lyukat próbálna égetni a szemével a koponyájába. Talán ha elég sokáig bámulja, sikerülni  is fog neki... Hah!

   - Áh, megjöttek a szerelmes madárkák! – kurjantott fel Miguel, amikor Emma és Hook visszaértek. – Csinálj nekik helyet, Tulio, hogy le tudjanak ülni egymás mellé!

   Killian felnevetett. Nem gúnyosan vagy sértődötten, ahogy a lány gondolta volna az iménti kis párbeszédük után, sokkal inkább tűnt derültnek. Ami pedig még jobban meglepte az volt, mikor a férfi váratlanul átölelve szájon csókolta Emmát a többiek előtt.

   - Remélem nem ettétek meg a legjobb részeket! – szólalt meg utána és lehuppant arra a helyre, ahol korábban ültek, Tulio pedig egy fatálat adott a kezébe, amire egy szaglás és egy elégedett mosoly után rögtön le is csapott. – Különben nem kell aggódni, csak egy elképesztő éjszaka lesz ez, semmi több, nem igaz, Emma? – nézett fel vidáman a lányra, aki zavartan összevonta a szemöldökét. Tulio egy sokat mondó pillantás kíséretében átadott neki is egy hasonló edényt és Emma erős késztetést érzett, hogy megint lelépjen a helyszínről. Már így is úgy érezte, hogy olyan sok hang volt a fejében, amit még egy skizofrén is megirigyelt volna, a legkevésbé volt emellett szüksége arra a zavaró tényezőre a távolabbi sarokban, aki – Emma biztosra vette – szándékosan kigombolt ingben volt még mindig, a két Eldorádóból jött nőcsábászról nem is beszélve. Mégsem tette meg a kalóznak azt a szívességet, hogy megfutamodik, ezért leült a két kópé közé, hogy minél távolabb legyen Killiantől és a megjegyzéseitől.

   - Mi lenne, ha összegombolnád végre az ingedet?

   - Mi? Hogy megkönnyítsem a dolgodat??? – hitetlenkedett a másik. – Ne reméld! – vigyorodott el. Emma fáradtan hunyta le a szemeit, amikor egy perccel később már az immáron félmeztelen Hook ücsörgött előtte. Egy teátrális mozdulattal a magasba emelte a két karját és nagyot nyújtózott, miközben mind a mellizma, mind a hasizma megfeszült a mozdulat közben. Aztán azon kapta magát a lány, hogy mosolyog. Egy nyavalyás vigyort érzett az arcán, ahogy az ajkai a két füle irányába görbültek. És ez természetesen Killian száját is hasonló állásba kényszerítette.

   Megdörzsölt a szemhéját, majd újra felpillantva a vakítóan kék szempárba meresztette szemeit. Meg akarta érinteni. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy közelebb kerüljön hozzá. És mialatt erre vágyott, rettegett is tőle. Félt, mert úgy hatott rá a férfi, mint... mint a mágnes. Csábítóbb, de bizonytalanabb. És mégis, mint egy mágnes, úgy húz magához. – visszhangoztak August szavai a fejében. Vajon mit tanácsolna neki ebben a helyzetben? Valószínűleg lenyomna neki egy hegyi beszédet, aminek a lényege az lenne, hogy majd ő rájön, ha itt lesz az ideje. Az anyja pedig kilyukasztaná még párszor azt a masszív férfi testet.

   Húsz perccel, két „jó éjszakát”-tal és egy véget nem érő önmarcangolással később már csak ők ketten maradtak az éberek táborából.

   - Most? – kérdezte váratlanul Hook. A kacsintásából és abból, ahogy ez után huzogatta a szemöldökét egyértelmű volt, hogy nem aludni akart menni ő is. Emma mosolyogva megrázta a fejét.

   - Szóval mégis csak egy vagyok a sok közül.

   - Hiszen még le sem feküdtünk! – szabadkozott a kalóz.

   - Azt mondtad belém tudnál szeretni... – kezdte a lány, mikor Killian felállt és leült közvetlenül Emma mellé.

   - Így van... de az is lehet, hogy nem akarok.

   - Mintha ezt lehetne befolyásolni...

   - Talán nem. – ismerte be. – De mint korábban is említettem már, eddig csak egy nőt szerettem, - egy pillanatra elgondolkodó fejet vágott. – és már elég régóta járom ezt a világot ahhoz, hogy ez a szám kevésnek számítson. – mielőtt Emma válaszolhatott volna, Hook folytatta. – Kérdezhetek valamit?

   - Mit? – rossz sejtése támadt. A kalóz kíváncsian ráemelte szemeit a lányra.

   - Amikor azt mondtam, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, te megcsókoltál.

   - Ez nem egy kérdés... – mondta a lány, mikor már úgy tűnt, hiába várta a mondat folytatását.

   Killian tekintete olyan mély volt, mintha fizikai ütést mért volna rá. Úgy nézett rá, mintha csak egy nyitott könyv lenne, amelyben ráadásul szövegkiemelővel ki is húzták a lényeget, hogy véletlenül se tévessze el az ember.

   - Dehogynem. – mialatt Emma azon gondolkodott, mit feleljen, Killian megelőzte. - Tudod, rendes esetben semmi bajom nem lenne ezzel az egyszeri alkalom dologgal, sőt...! Én vagyok a megmondhatója, az ilyen kapcsolataim mindig jól működtek. – na igen, ezt Emma is ismerte. – De azok a nők, akikkel eddig voltam, szintén ennyit akartak. Ennyire vágytak. – mondta vállat vonva. – Emma, te viszont... – megrázta a fejét.

   - Nincs igazad.

   - Én máshogy látom.

   - Tévedsz.

   - Furcsa, hogy csak a saját hazugságaidat nem veszed észre. – jegyezte meg a férfi és elővillantotta a fogsorát. – De nem számít. Én türelmes vagyok, te pedig előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy mit akarsz. Szóval a kérdésem: - hagyott egy pár másodpercnyi hatásszünetet. – most???

   Emma pislogott egy nagyot. Aztán előtört belőle a nevetés.

   - Na jó, én megyek aludni. – állt fel a farönkről, majd hátrafordulva mutatóujját Hookra szegezte. – Egyedül!

   - Legalább egy csókot adj, hogy legyen, ami felmelegít ezen a hideg éjjelen. – kérlelte drámaian Killian.

   - Az előbb az egy nem akart lenni, ha esetleg nem fogtad volna fel...

   - Ó, felfogtam én.

   - Nem vagyok én abban olyan biztos... – motyogta, de a következő pillanatban már a férfi ölében ült, két lábát átvetve a teste két oldalán és a hátánál összekulcsolva. Alighogy elhelyezkedett, Killian máris birtokba vette az ajkait. Ami Emmát is azonnal tűzbe hozta. – Egy csókról volt szó. – mormolta Hook szájába.

   - Legalább. – morogta vissza a másik, a lány viszont véget vetett a mókának. Két tenyere közé fogta Killian arcát és még egy utolsó csókot nyomott az ajkaira.

   - Jó éjszakát. – mosolyodott el halványan, aztán lassan a fák között kialakított fekvőhelyére sétált. Lefeküdt az oldalára a kemény földre és lehunyta a szemeit. Csakhogy az álom nem ragadta magával. Nem. Ehelyett újra kettesben maradt kedvenc társaságával, önmagával.

   Felsóhajtott.

   Már saját magát sem értette. Mikor Hook eszméletlenül feküdt a karjai között, az aggodalom, hogy esetleg meghalhat, olyan komoly szavakat csalt elő a torkából, melyekre addig nem is gondolt. Vagy nem tudta, hogy jelen van a gondolatai között. Ám mihelyst a férfi visszatért hozzá és fokozatosan araszolt közelebb a lányhoz, amely aprócska reménnyel tölthette el, hogy amire valójában vágyott, megkaphatja, azon nyomban visszavonulót fújt. Hogy miért? A félelem miatt. A félelem, amely nem csupán a másik nem iránti bizalmatlanságából fakadt, hanem abból a bizonyosságából is, mely szerint ő rá nem várt boldog befejezés, vagy igaz szerelem. Rá, aki éppen ennek az érzelmi köteléknek köszönhette saját életét. Az élete azonban erre a következtetésre juttatta; Neal magára hagyta és elárulta, kiszolgáltatva ezzel a másik világ rendfeltartó erejének; a férfiak pedig, akikkel később összeakadt, egyik sem akart tőle komoly kapcsolatot. Nem mintha a gazember után ő akart volna... Aztán, amikor úgy döntött, talán mégis ad egy esélyt, Graham a karjai közt távozott el. Következtetés? Ha létezett sors, akkor neki ennyit szánt az életben...

   Nem tudta volna megmondani, mennyi idő múlva ment oda Killian hozzá és takarta be vastag bőrkabátjával. Valószínűleg késő éjszaka volt már, mert a levegő jelentősen lehűlt és a fogai vacogni kezdtek. Aztán a férfi bebújt mellé és hátulról magához ölelte átfagyott testét. Emma elmosolyodott. Tapogatózni kezdett a sötétben, míg meg nem találta Hook kezét a mellkasa közelében. Alighogy hozzáért, Hook vissza akarta húzni, ám a lány most egész másra gondolt. Közelebb vonta az arcához és összekulcsolta ujjait a sajátjaival. Amit nem láthatott, az Killian válaszul adott mosolya volt, amit egyedül annyiban érzékelt, hogy még szorosabban ölelte át Emmát az éjszaka csendjében.

   És végre a zavaró hangok is elhallgattak a fejében.