Modern Myth 6.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!:)

6.

   Egy test simult az övéhez... Gyengéden, s mégis védelmezőn... Óvó karok közt aludt... Emma rég nem érezte magát ennyire biztonságban... Egy erdőben, aminél kevés veszélyesebb helyet tudott volna mondani... Emma elmosolyodott és mellkasához húzta egymással összefűzött ujjaikat... A férfi forró leheletét érezte a nyakán... Ajkait a bőrén... Jó reggelt, Emma. – duruzsolta az ismerős hang a fülébe.

   A lány egy mély sóhaj kíséretében szembefordult a kalózzal és egy automatikus mozdulattal előrenyúlt, hogy átölelje a másikat. Kivéve, hogy nem volt ott senki. A keze a levegőben lógott. Összevonta a szemöldökét és résnyire kinyitotta szemeit. Majd pislogott egyet. Aztán még egyet. Hátrapillantott a válla felett, de Hooknak láthatóan nyoma veszett. Egyedül feküdt a bokrok takarásában.

   - Mi a franc? – tört elő belőle a kérdés és egyszeriben már ébrenek is érezte magát. Úgy rázta le magáról a kalóz bőrkabátját, mintha leprás lenne és felállt. A mozdulat olyan hirtelen volt, hogy egy kissé beleszédült. Támolyogva sétált vissza az alig pár méterre lévő táborukhoz, de ott sem talált senkit. Nem hagyhatták itt, ugye...?

   Kiáltásra nyitotta száját, de rájött, hogy ha meg is hallanák, ha igazak voltak a feltételezéseik, és Robin Hood bandája még mindig őket üldözte... esetleg ők is felfigyelhetnek a lány hangjára.

   Mintha csak olvastak volna a gondolataiban, Emma zajra lett figyelmes. Talán már meg is találták? Visszasietett az alvóhelyére és a kardját a kezében tartva várt.

   Nagyszerű, – gondolta magában gúnyosan. – az a semmirekellő kalóz eltűnt és az ellenség megtalált. Tudhattad volna, hogy ez lesz! Hát nem tanultál még a múlt hibáiból?!

   Azonban a bokrok közül Killian lépett elő kigombolt inggel és még mindig vizes hajjal. Halkan dúdolt valami idióta kalózdalt és láthatóan gondtalannak tűnt. Ezzel szemben Emma fortyogott a dühtől.

   - Hát itt vagy! – lépett elő a takarásból a lány és úgy indult meg az újonnan érkező felé, akár egy tarolni készülő tekegolyó.

   Hook sugárzó mosolyával fogadta a közeledőt Emmát.

   - Jó reggelt, szépségem! – neki viszont kicsit sem volt kedve jópofáskodni. Rendületlenül közeledett a kalózhoz és azzal a lendülettel egy nagyot lökött a férfin, aki egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát és hátratántorodott. Értetlen kifejezés ült ki az arcára, különösen, miután Emma közelebb lépve egy hibátlan ütést mért az arcára. Jobb kezével az érintett felülethez kapott, majd kíváncsian kezdte fürkészni a lányt. – Te minden reggel ilyen morcosan ébredsz? – kérdezte, miközben az állkapcsát próbálta a helyére igazítani. Emma szemei még mindig szikrákat szórtak, mikor indulattól fűtött hangon azt mondta.

   - Hogy merészeltél itt hagyni?!

   Killian zavartan nézett a lányra.

   - Itt hagyni? - kérdezett vissza csodálkozva. - Miért hagytalak volna itt? – érdeklődte és szemöldöke a magasba szökött.

   - Miért ne hagytál volna itt?! – helyesbített Emma és már azon volt, hogy egy újabb pofont leosszon a férfinak, mikor Hook megragadta az erre készülő végtagot és a mellkasához húzta. Egy lépést közeledett felé.

   - Nem, - kezdte halkan, már-már suttogva – miért hagytalak volna itt? – nézett mélyen a tengerkék szempárba. Emma minden egyes alkalommal, mikor szemtől-szemben állt Killiannel elbűvölten meredt a vakítóan kék szemekbe. Elmélyült bennük, miközben azok szép lassan a hatalmuk alá vonták. Nem volt kétsége afelől, hogy rengetegszer vetette már be a varázsukat és a lány csak a saját önuralmának – amely meglepően nagynak bizonyult – köszönhetően volt képes ellenállni neki. Nem szabad rabul ejtenie magát egy pár, szép kék szempár miatt. S most mégis enyhülni kezdett, ahogy belebámult a szivárványhártyája közepén lévő fekete mélységbe. – Emma, én nem foglak magadra hagyni. – folytatta Killian egyszerűen.

   A lány felhorkant.

   - Ne ígérj olyat, amit nem fogsz betartani! – túl sok neki intézett ígéretet szegtek már meg.

   - Én nem ígértem... – felelte Hook könnyedén, s elengedve Emma kezét ellépett mellette és a tábor felé indult. – csak mondtam.

   Emma utánafordult, mialatt agyban visszajátszotta az imént hallott mondatot. Igaza volt, tényleg nem ígért neki semmit. Mintha nem akarná magát ígéretekhez kötni. Vajon miért? Emma már azt is tudta. Nem ígér neki semmit, mert az, amit mondott, az színtiszta tény. Nem pedig üres ígéret.

   - Emma? – a lány gyorsan visszatért a jelenbe és a férfira nézett, aki magasba vont szemöldökkel, komoly tekintettel figyelte őt.

   - Mi van?

   - Most?

   Emma a szemeit forgatta a kérdés hallatán. Hát persze. Csodálkozott is, hogy hamarabb nem vetődött fel ez a téma. Kifújta a levegőt a tüdejéből, s közben visszautasítóan rázta a fejét.

   - Killian, nem fogunk az erdőben szexelni!

   - Miért?

   - Ne is kezdjünk ebbe bele. – zárta le a témát Emma keresztbe vont karral, s sietve fel is hozakodott egy újabbal. – Szóval elárulnád végre, hogy hol voltál idáig és miért hagytatok egyedül? Tán elmúlt már a veszély?

   - Az a két senkiházi lelépett? – nézett körbe ingerülten a férfi.

   - Nem tűnt fel, hogy nincsenek itt? – mutatott az üres táborra körülöttük.

   - Az én szemem csakis egy valakit lát. – kacsintott Emmára Hook egy lehengerlő mosoly kíséretében, majd, mielőtt a lány lereagálhatta volna egy cinikus visszavágással, megrázta a fejét. – Nem lett volna szabad rájuk bíznom téged... Gondolhattam volna, hogy megint elfutnak.

   Emma halványan elmosolyodott és egy mély sóhaj után halkan azt mondta.

   - Komolyan azt hittem, hogy te is itt hagytál...

   Killian nem szólt egy szót sem, csak odalépett a lányhoz, aki biztatóan rámosolygott, jelezve, hogy pillanatnyi gyengeségének vége és többé egy szót se ejtsenek róla. Ám a férfi nem elégedett meg ennyivel. Két karját gyengéden Emma teste köré fonta és magához húzta. Nem erőszakosan, tudatva a másikkal, hogyha akarja, visszautasíthatja eme gesztust. Ez azonban nem történt meg.

   - Semmi okom itt hagyni téged.

   Lehunyta a szemeit és egy röpke pillanatra leengedte a pajzsát, s engedte magának, hogy higgyen Hook szavainak. Hogy megbízzon benne. És döbbenten tapasztalta, hogy milyen könnyű volt. Milyen... természetes. Ez a váratlan nyugalom és biztonságérzet pedig halálra rémítette. Olyan hatással volt rá ez az istenverte kalóz, amit nem tudott irányítani, ami fölött nem volt befolyása. Mintha kidobták volna egy több száz méter magasan repülő repülőből és elfelejtettek volna ejtőernyőt adni neki. Magatehetetlenül zuhant a föld felé, a becsapódásra várva. Védtelenül.

   Hook mellkasára tette a kezét, hogy eltaszítsa magától, amikor rádöbbent, hogy ujjai nem ingének anyagát érintették, hanem meztelen bőrét. Minden bizonnyal a tónál volt mosakodni. Nyelt egy nagyot és próbálta nem elképzelni a férfit felfrissülés közben. Az emlék viszont alattomosan és megállíthatatlanul tört utat magának. Látta maga előtt Killiant a tóparton, amint a nap első sugarai megvilágították fedetlen felsőtestét, a víz megcsillant a bőrén.

   Vágott egy grimaszt, aztán egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkát és hátralépett a férfitól.

   - Mi a gond, Swan? – kérdezte felvont szemöldökkel Hook. – Nem tetszik a látvány? – tárta szét a karjait, hogy jobban láthassa a nyitott ing mögötti hús-vér embert.

   Emma vett egy mély levegőt és úgy döntött, belemegy a játékba.

   - Mit tennél, ha nemet mondanék?

   - Azt mondanám, hogy hazudsz. – felelte vigyorogva.

   A lány elgondolkodó fejjel nézte egy pillanatig.

   - Ne legyél olyan biztos magadban.

   - Ó? – Killian tett egy lépést felé. Majd még egyet. És egy újabbat. Olyan tekintettel szemlélte Emmát, mint egy vadász a zsákmányát, még csak nem is pislogott. Emmát viszont több szempontból sem lehetett zsákmánynak nevezni. Nem olyan fából faragták. A rossz hír azonban az volt, hogy Hook felkészült a küzdelemre. – Szóval akkor ez a válaszod, hölgyem? – nézett rá kihívóan.

   - Ez. – hagyta jóvá a másik.

   - Rendben. – és egy csöppet sem kecses mozdulattal magához rántotta Emmát és birtokba vette az ajkait. A lány bármennyire is számított a reakcióra, mégis elakadt lélegzete, amit a kalóz azon nyomban ki is használt: nyelvével behatolt a szájába és két karjával olyan szorosan ölelte magához, hogy egy milliméternyi távolság sem maradt közöttük. Emma testén borzongás futott végig, mire ösztönösen vájta bele körmeit a másik vállába. Hook felmordult és egy domináns mozdulattal a földre döntötte Emmát ő pedig fölé kerekedve csókolta tovább. Úgy tűnt, mintha egyetlen keze mindenhol ott lett volna. Teste minden egyes porcikája tűzben égett a férfi teste alatt és kínosan tudatában volt annak, hogy pontosan merre is halad ez a dolog. De ahelyett, hogy véget vetett volna a mókának, Killian vállára tette a kezét és lejjebb tolta róla az inget. A másik vette a célzást és gyorsan megszabadult a kérdéses ruhaneműtől.

   Mikor nem csapott le rá ismét azonnal, Emma kíváncsian felpillantott Hookra, aki mereven a szemébe nézett. Az a csodálatos, kék szempár úgy nézett le rá, akár egy ragadozó, ám a vad éhség mellett valami egészen mást is látott benne. Csodálatot. Lassan hajolt vissza a lányhoz, majd mikor az ajkai már alig egy centire voltak az övétől a legszexisebb hangján azt suttogta.

   - Most? – kérdezte, s a szájába vette Emma alsó ajkát, beszívta és egy kicsit meg is harapta.

   Emma felnyögött.

   - Killian... – kezdte volna, ám a kalóz halk, dallamos nevetése belé fojtotta a szót.

   - Javíthatatlan vagy. – mondta a fejét csóválva, le nem törölve a vigyort a képéről. – Jól van. Felfogtam. Nem lesz szex. – tette hozzá rövedesen, Emma megkönnyebbülésére. – De... – folytatta csibészes mosollyal, - azon kívül sok más dolgot is tudunk csinálni... – s azzal Hook vad szenvedéllyel újra rátapadt a szájára, olyan hévvel, hogy még a foguk is összekoccant. Combjával szétnyitotta Emma két lábát, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni. Alsóteste a lába közéhez nyomódott. Nem volt kérdéses, hogy ő készen állt-e már a szexre. A lány belenyögött a csókba, amint megérezte Killian férfiasságát, mire az felmordult és még követelőzőbben vette birtokba Emma ajkait.

   Kisvártatva Hook úgy tűnt, végre megkegyelmez Emmának és hagyta levegőhöz jutni. Önelégült mosollyal az arcán gurult le a testéről. Kampós keze a lány összegombolt ingének hajtókáján állapodott meg. Emma megborzongott, amint megérezte bőrén a hideg fém érintését. Tágra nyílt szemmel tekintett fel a férfire, aki elmélyülten vizslatta a lány mellkasát, amely egyre szaporábban emelkedett és süllyedt.

   - Látni akarlak. – mormolta és mélyen a szemébe nézett, engedélyre várva. Amikor nem látott semmilyen visszautasításra utaló nyomot, lassan lejjebb húzta a kampóját és elkezdte kigombolni az inget.

   - Ne... – motyogta elfúló hangon. Hook kíváncsi tekintete találkozott az övével. Aztán gonosz vigyor terült el az arcán.

   - Azt akarod, hogy leálljak? – kérdezte, de tovább gombolta az inget. Fekete melltartója immáron teljesen láthatóvá vált. Emma kétségbeesetten bólintott. – Egyezzünk meg: - folytatta csevegő hangnemben, mialatt végzett a ruhadarabbal. - abbahagyom, amit most csinálok, - egészen közel hajolt a füléhez. – de hallani akarom, ahogy kéred.

   - Mi? – ugye ez csak valami hülye vicc? Azt várja tőle Killian, hogy majd könyörög neki?

   - Hallottad. Addig folytatom, amíg meg nem kérsz, hogy hagyjam abba. – és mintegy végszóra egy lágy csókot lehelt a nyakára. A kulccsontjára. Emma egyre ziháltabban vette a levegőt, a teste hullámzott Hook alatt, ami ha lehet, csak még jobban felizgatta a francos kalózt. A fenébe! – gondolta összeszorított foggal.

   Minden erejét összeszedte, hogy meg tudjon szólalni. Ezért még megfizet Hook!

   - Kérl... – kezdte volna, mikor a farmeron keresztül megérezte a férfi kezét a combja belső oldalán.

   - Hmm? – ennyi volt a válasz, mert Hook figyelmét teljesen lekötötte Emma – majdnem teljesen – fedetlen felsőteste. Úgy itta magába a látványt, mintha most látna nőt életében először. Az azonban megcáfolhatatlan tény volt, hogy ösztönös tehetsége volt a szexhez... amit a hosszú évek folyamán tökélyére fejlesztett. És ez jelen pillanatban egyáltalán nem segített Emmán.

   - Hagyd... Az istenit! – szisszent fel. A kéz, amely nemrég még a combján simított végig, kényes területre tévedt. Lassú mozdulattal csúsztatta fel ujjait a nadrág anyagán és ért el a legérzékenyebb pontjáig. Emmának az ajkába kellett harapnia, nehogy felsikoltson. Fejét hátravetve, szemeit szorosan lehunyva tűrte az édes kínzást, amit Killian Jones végzett rajta. Istenem, mennyi ideje is? Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mióta utoljára volt férfival. A különbség az volt, hogy az semmit nem jelentete neki. Már a nevére sem emlékezett. Csak két ember voltak szexuális szükséglettel, semmi több. Most viszont? Ez túl sok volt ez neki. Túl sok volt a férfiból. És túl sok gondolat kavargott a fejében, amelyeknek semmi értelme nem volt ott, az erdő közepén a hajnaltól még mindig kissé nedves füvön feküdve. – Killian... – próbálkozott újra, sikertelenül. A fenébe is, két nyamvadt szót kellett kinyögnie magából, hogy véget érjen ez az egész őrület. – Elég volt! – kiáltotta végül, mikor Hook keze a nadrágja alá hatolt. Egyik kezével – nocsak, még az is volt neki? Hogy az ördögbe nem jutott eszébe hamarabb? - megmarkolta a férfiét. – Most azonnal húzd ki a kezedet és szállj le rólam vagy szilánkosra töröm a csuklódat. – mondta fagyos hangon. Egy örökké tartó pillanatig néztek farkasszemet, aztán a férfiból kirobbant a nevetés. Kihúzta a kezét Emma nadrágjából és felállt, mialatt nem tudott leállni a röhögéssel. Magában szitkozódva felült a lány és elkezdte visszagombolni az ingét. – Jó lenne, ha abbahagynád, mert ez rohadtul nem vicces! – majd felállt, hogy úgy nézzen szembe a kalózzal.

   - Most nem értünk egyet. – vágta rá. Vidáman pillantott  a lányra, aki csöppet sem osztozott jókedvében. – Tudod, ha még sokáig így fogsz viselkedni, nem lesz nehéz beléd szeretnem.

   Emma a szemeit forgatta a mondat hallatán.

   - Aha. Persze. Indulhatunk?

   - Előbb válaszolj egy kérdésre... – váltott komoly hangnemre Killian. – Áruld el, hol fog sor kerülni arra az elképesztő szexre.

   A lány idegesen vonta össze karjait a mellkasa előtt.

   - Sehol!

   - Ugyan már, Emma! – lépett közelebb hozzá, mire a lány előrenyújtotta az egyik kezét, hogy távol tartsa magától. Hook sokat mondóan elmosolyodott. – Tudod, hogy addig nem hagylak békén, amíg nem válaszolsz a kérdésemre... – vonta meg a vállát könnyedén. Amíg nem válaszol a kérdésére? Nem inkább, amíg nem adja be végre a derekát és dob egy csontot ennek az éhező kutyának? Emma vett egy mély, feszült lélegzetet. Mintha ő jobb lenne...

   - Oké! A hajón! – bökte ki az első helyszínt, ami eszébe jutott. A férfi szemei ravaszul megcsillantak.

   - Ígéred?

   - Igen, csak akadj le végre a témáról, jó?

   Killian szélesen elvigyorodott.

   - Nagyszerű! – s azzal sietve magára kapta az ingét, mire Emma végre fellélegezhetett. Legalábbis azt hitte. – Tudod, Emma, szeretem az ilyen bátor és tüzes lányokat, akiket az sem zavar, hogy az anyjuk előtt csináljuk...

    Emma arcából kifutott a vér.

    A rohadt életbe!!!

    - Mi? Szó sem lehet róla! – ellenkezett. – Inkább majd ha visszaértünk Storybrooke-ba!

   Killian teátrálisan rázta meg a fejét.

   - Szó sem lehet róla! – ismételte meg a másik szavait. – Megígérted! - majd Emma szitkozódásait figyelmen kívül hagyva vigyorogva hozzátette. – Látod? Én ezért nem ígérek semmit sem...

   - Ugye tudod, hogy csak akkor fogunk szexelni, ha én is akarom? – kérdezte gúnyosan a lány. – Úgyhogy nem számít, mit ígértem...

   - Hát hogyne! – szakította félbe Hook epésen. – Hiszen az előbb bizonyítottad be, hogy te mennyire nem akarod. – szavai hallatára Emma legszívesebben behúzott volna neki. – Olyan durva ellenállást tanúsítasz, mint egy üveg rum, amiről hiányzik a kupakja... – azzal nagyot sóhajtva lehajtotta a fejét. – Fogalmam sincs, hogy foglak téged megtörni...

   - Tudod, fogalmam sincs, hogy mit láthat benned bárki is... – felelte Emma összehúzott szemmel.

   Killian meglepetten pillantott fel rá.

   - Csakugyan? – Emma arcán egy elégedett mosoly terült szét, miközben lassan bólintott. Killian megvonta a vállát. – Nos, szívesen segítek kideríteni... – mondta készségesen, és már oda is lépett elé, majd ujjaival egy tincset a füle mögé tűrve a füléhez hajolt. – Akár itt és most. – duruzsolta Killian a fülébe, s lágyan megcsókolta a nyakát. Emma kajánul felnevetett, majd gyengéden vállon boxolva hátrébb tessékelte a kalózt. Hook röhögve teljesítette a másik kérését, mire Emma összevonta a szemöldökét.

   - A vállad... – motyogta, s mielőtt a másik akár egy szót is szólhatott volna, a lány elhúzta az inget a válláról, hogy szemügyre vehesse a sérülését. – Mi a franc?? – kérdezte döbbenten.

   - Ja, ez? – mosolyodott el a férfi. – Begyógyult.

   - Azt látom, de hogy az ördögbe gyógyult be ilyen gyorsan? – értetlenkedett Emma.

   - Hmm... Nekem lenne egy tippem. – mondta sejtelmesen. Emma felpillantott, mialatt Killian egyik ujjával végigsimított saját ajkán. A lány felvonta az egyik szemöldökét. – Tudod... az igaz szerelem csókja.

   - Az igaz szerelem csókja, mi? – mosolyodott el cinikusan, mire Hook mindentudóan bólogatott. Aztán eszébe jutott erről valami.  – Várj csak...

   - Ugye, hogy nem is olyan képtelen ötlet?

   - Fogd be! – parancsolt rá, s Killian nevetve fejet hajtott. – Varázslat... – egy pillanatra szorosan lehunyta a szemeit. Még magában is őrültségnek hangzott, amit mondani készült. – Nekem van... varázserőm. Mármint... lehetséges, hogy van.

   - Szóval lehetséges?

   - Hé! Ne nézz rám így! Én nem törpék és tündérek között nőttem fel!

   - Én sem, elhiheted. – egy pillanatra megkeményedtek a férfi arcvonásai és a hangja  is komolyan csengett, de Emma úgy döntött, ezt a beszélgetést később fogják megejteni. Most fontosabb dolguk is volt ennél.

   - Mindegy. A lényeg, hogy biztos ezzel van összefüggésben. Vagy talán ilyen gyorsan gyógyulsz?!

   - Kedvesem, ha így lenne, akkor ezt nem hordanám. – mutatta fel a kampóját.

   - Igaz.

   - Szóval... – váltott lazább hangnemre a kalóz és keresztbe vonva karjait, jobb kezével az állát tartotta meg. – Van varázserőd, amit nem tudsz használni...

   - Igen... – helyeselt Emma, még ha képtelenségnek is hangzott, amit Hook mondott.

   - De a tudatalattid mégis működésbe léptette, és meggyógyított engem...?!

   - Valahogy így.

   - Tehát szerelmes vagy belém! – vonta le a végkövetkeztetést a férfi.

   - Micsoda???? Nem!

   - Ugyan már, Swan! – tárta szét a karját vigyorogva Hook. – Valld csak be! Miközben forrón összeölelkezve aludtunk a tudatalatti éned meggyógyított, mert félt, hogy elveszíthet.

   - Ez valami vicc? – kérdezett vissza cinikusan Emma. – Ugye ezt te sem hiszed el...?

   - Már miért ne hinném? – hitetlenkedett a másik. – Nem te lennél az első, aki első látásra belém szeretett... – fejezte be egy 250 Wattos vigyor kíséretében.

   - Nem, én a kivétel vagyok, akinek sosem kellenél!

   - Kivéve egy fantasztikus szexre a hajón, igaz? – heccelte tovább nevetve.

   - Befejezted? – morogta a lány az orra alatt.

   - Ezt igennek veszem.

   - Mintha érdekelne... Na! – felkapta a földről Killian bőrkabátját és hozzávágta tulajdonosához. Kész volt lezárni végre a beszélgetést. - Indulhatnánk végre?

   Robin Hoodéknak igazuk volt; az Enchanted Forest abban a pillanatban megváltozott, amint Hook magához vette a megmaradt tündérport. Egy hatalmas földrengés rázta meg a kastélyt, odakintről pedig egy óriási mennydörgés hallatszott fel. Emma az ajtófélfába kapaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát, miközben a kalóz védtelenül állt a terem közepén. A hirtelen támadt vihar azonnal belekezdett Regina egykori otthonának lerombolásába, az ablakok betörésével kezdve.

   - Killian! – próbálta túlharsogni a fülsüketítő zajt.

   A férfi odarohant mellé.

   - Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta. – Gyere! – s kampóját a könyökhajlatába akasztva elhúzta menedékéből.

   Nyaktörő sebességgel száguldottak le a lépcsőn, több lépcsőfokot véve egyszerre, de mégis úgy tűnt, túl lassan haladnak. Nem fogják időben megcsinálni. Ez a gondolat motoszkált Emma agyában futás közben. Ha ki is jutnak a kastélyból, soha nem fogják elérni a Jolly Rogers-t időben. Mindannyiuk vesztét okozták az átkozott tündérporral!

   Valósággal kirobbantak az épületből, mikor a lány lassított léptein.

   - Killian! – ordított a férfi után. Hook sürgető pillantás kíséretében fordult vissza. – Nem fogunk visszaérni!

   - Hát, ha egy helyben állunk, akkor tényleg nem. – vágott vissza Killian. Még egy perce sem álltak odakint, s már bőrig áztak mind a ketten.

   - Két napba telt, mire ideértünk! Hogy akarsz pár perc alatt visszaérni? Netán teleportálással?

   - Nem is rossz ötlet, Swan. – szólt elismerően a másik, Emma azonban nem értette, mégis hogy akarja ezt kivitelezni. – Itt az ideje bevetni a varázserődet, ó nagy megmentő!

   - Mondtam már, hogy abban sem vagyok biztos, hogy van egyáltalán bármiféle erőm!

   - Egy próbát megér, ha már úgyis meghalunk, nem gondolod? – vigyorodott el a kalóz, ám ebben a helyzetben korántsem volt alkalmas idő a viccelődésre. Kételkedő kifejezéssel nézte Hookot, mikor a férfi feje fölött egy villám pont a mögötte lévő fába csapódott. Megállíthatatlanul zuhant feléjük, mire Emma gyorsan elrántotta Killiant az útból, s így mindketten a földre borultak. – Csináld, Swan!

   - Oké! – ordította a lány a földön fekve és szorosan lehunyta a szemeit. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie, mire kellene gondolnia, vagy éreznie. Ő nem volt alkalmas az efféle szarságokra. Varázslat? Nem az ő asztala. Amit viszont biztosan tudott magáról és Killianről is, hogy mindketten túlélők voltak. Egyszóval képtelenség, hogy itt érjen véget az életük! Mikor már olyan közel voltak a célhoz.

   Kétségbeesetten koncentrált arra a helyre, ahová menniük kellett. A hajóra!

   - Gyerünk már...! – suttogta összeszorított fogai között.

   Amiről egyikük sem tudott, hogy nem messze tőlük, gondos takarásban (habár egy darabjaira hulló világban már minden annak számított) valaki figyelte a két földön fekvő idiótát. A Megmentőt, aki hiábavalóan próbált mágiát használni a halál küszöbén és az alatta heverő, mihaszna kalózt. A terve részét képezte azonban ennek a kettőnek az életben maradása is, szóval nem hagyhatta őket meghalni.

   Emma Swan, te butuska lány! Hagyd a varázslást olyanra, aki ért is hozzá. – mosolyodott el magában, majd egy laza csuklómozdulattal eltüntette őket az Enchanted Forest megfelelő részébe. És tett pontot terve ezen részének végére.

   Amikor Emma legközelebb kinyitotta a szemeit, legnagyobb meglepetésére pontosan ott voltak, ahol lenniük kellett. Működött?!

   Killian nevetése hangzott fel alóla.

   - Te aztán elképesztő vagy! Lenyűgöző!

   A lány megkönnyebülten sóhajtott fel. Egy pillanatra összenézett a férfival és pont, mikor megjelent az arcán a jól ismert mosolya, akkor érezte meg a derekán a kezét.

   - Engedj el! – mondta fenyegetően, Hook viszont egy kaján vigyor kíséretében feltette a nagy kérdést.

   - Most?

   Emma egy szemforgatással válaszolt.

   - Jó vicc, Casanova! Na, siessünk!

   - Én is csak egy gyors menetre gondoltam... – bólintott rá Killian, mire egy ütést kapott a vállára. – Javíthatatlan vagy, Swan. – nevetett fel, majd sietve a hajó felé kezdtek rohanni. A legénység már a távolból kiszúrta őket.

   - Ott jön a kapitány! – kiáltották páran fellélegezve és máris mozgósították magukat.

   - Hogy a francba lettek többen? – csodálkozott a lány. – Legutóbb mintha csak négyen lettek volna.

   - Kalózok. – adta a magától értetődő választ Hook. – Kedvük szerint jönnek-mennek. Uraim! – szólalt meg parancsolóan, amint felértek a hajóra. Olyan gyorsan váltott át Killian Jones-ból Hook kapitányra, hogy meg is lepte vele a lányt, aki az elmúlt két napját az előbbivel töltötte. – Mi ez a tempó?! Vitorla, árboc, vasmacska és indulás! És készüljetek fel, hogy nem lesz zökkenőmentes az út! Munkára lusta banda! Harvey! – kiáltott oda az egyiknek, de Emma ekkor meghallott egy ismerős hangot, aki a nevén szólította.

   - Emma!

   - August! – lépett oda hozzá a férfi megkönnyebbülten és röviden megölelte. – Minden rendben? Mary Margaret?

   - Itt vagyok. – bicegett oda hozzájuk az anyja és ő is átölelte az újonnan érkezőt. – Örülök, hogy egyben visszajöttél.

   - Nagyon aggódott érted. – magyarázta August, s egy jelentőségteljes pillantást lövellt Hook felé.

   - Jól vagyok. – legyintett a lány és mosolyt erőltetett az arcára. – De most nincs idő beszélni, minél előbb el kell mennünk innen! Killiannel elindítottuk a világvégét és talán már csak perceink vannak, amíg ide is elér a vihar. – mondta és az egyre közelgő, fenyegető, fekete felhőkre nézett.

   - Killian? – kérdezett vissza Snow és gyanúsan kezdte méregetni a lányát, aki épp csak egy pillantásra méltatta, mikor Hook jelent meg mellettük.

   - M’lady! – üdvözölte Snowt szívélyesen, majd August felé is vetett egy pillantást. - Tűzifa!

   - Hook. – hangzott a kevésbé barátságos viszonzás.

   A férfi azonban nem zavartatta magát, félrevonta Emmát a többiektől, benyúlt a zsebébe és elővette az iránytűt, amit aztán a lány kezébe adott és közben Mary Margaret felé bökött a fejével.

   - Ha majd eljön az ideje, add oda a m’lady-nek. És reménykedj, hogy az ő kezében már ne felém mutasson. – kacsintott rá búcsúzóul, mielőtt a másik visszavághatott volna. Távozni készült, ám mikor megfordult, szembetalálkozott az egyik matrózával, aki közvetlenül mögöttük állt. A férfi kétszer akkora volt, mint Killian és vérben forgó szeme Emmára meredt. Vagyis inkább a kezében lévő iránytűre. – Bart! Neked nincs semmi dolgod?! – rivallt rá Hook a  másik kalózra. A fenyegető szempár most már rászegeződött.

   - De van, kap’tány. – mennydörögte gúnyosan, majd meglepő gyorsasággal suhintott egyet az egyik kezével, félrelökve ezzel Hookot az útból.

   - Killian! – kiáltott fel a lány, mikor meghallotta az anyja hangját a háta mögül.

   - Emma, vigyázz! – de már késő volt. A matróz úgy indult meg felé, mint egy tank, s valósággal átgázolt rajta. A földön kötött ki, s az esés következtében az iránytű kiesett a kezéből. Hasra fordulva megpróbált utána kúszni, de Bart könnyedén megragadta a lábát és maga felé kezdte húzni. Ennek elment az esze! – gondolta. - Mindannyiunkat meg akar ölni? Szabad lábával ott rúgta a fickót, ahol érte, de mintha meg sem érezte volna.

   - Eressz... – és rúgás. – el! – és egy újabb.

   - Hallottad a hölgyet. – s azzal August Bart hátára vetette magát, ami egy pillanatra kizökkentette a behemótot. Ez pont elég volt Emmának, hogy  előrébb kússzon és megszerezze az iránytűt. Ekkor landolt August közvetlen mellette.

   - Add ide az iránytűt, kislány! - követelte a fickó és Emma szinte azonnal megérezte a behemót hatalmas lábát a nyakánál. Az arca rövidesen rendkívül közelről is megismerkedhetett a Jolly Rogers fedélzetével.

   - Bart! - Killian hangja olyan vérfagyasztóan csengett, amilyennek még soha nem hallotta és olyan gyilkos ígéret érződött benne, amilyet egy sorozatgyilkostól sem várt volna az ember. Bartot viszont úgy tűnik, nem hatotta meg a fenyegető hangnem, mert Emma még mindig nem tudott megmozdulni, a tüdeje ellenben már égni kezdett a légszomjtól, a keze pedig zsibbadni. Nem fogja tudni már sokáig tartani ezt az istenverte iránytűt... - ÁÁÁÁ!! - a behemót kiáltására eszmélt fel, aztán váratlanul friss levegő jutott a tüdejébe. Továbbra is fekvő helyzetből hátrapillantott és meglátta a kétrét görnyedt fickót, aki az egyik kezét mellkasa bal oldalára szorította. Közvetlenül mögötte Hook állt, olyan arccal, ami még a sarki jégsapkákat is azonnal olvadásra bírta volna. Egy igazi halálosztó volt. Egy pillanattal később kihúzta a tőrt Bart hátából, mire a fickó botladozva megindult a hajó oldala felé.

    Minden szem a távolodó személyt követte, készen arra, hogy bármelyik percben rájuk vessék magukat. Emma visszahanyatlott a padlóra, mire zavartan összevonta a szemöldökét. Valami hiányzott.

   - Emma? – szólalt meg Hook hangja közvetlenül mellőle. A lány ráemelte tekintetét.

   - Nála van az iránytű!

   Szinte azonnal elszabadult a pokol.

   A matrózok fittyet hányva a veszélyre, majdnem egyszerre vetették rá Bartra magukat, aki úgy dobálta le őket magáról, mintha az imént nem sérült volna meg súlyosan. Egyet közölük a vízbe hajított, míg a másiknak a nyakát törte el.

   - Mi ez az ember? - kérdezte Emma döbbenten, bár igazából nem várt választ.

   - Majd én elintézem. - mondta Hook elszántan és már meg is indult Bart felé, mielőtt Emma megállíthatta volna.

   - Killian! Megőrültél?! - kiáltotta utána a lány, de a férfi már hallótávolságon kívül volt.

Már épp utánaeredt volna, mikor August hátulról megragadta.

   - Eszedbe ne jusson!

   - De megöleti magát! - kiáltotta elkeseredetten, miközben figyelte, ahogy Killian felvette a harcot a másik kalózzal szemben. Lehet, hogy Bart egy dühöngő őrült volt, de szerencsére Killian se ma kezdte és láthatóan tudta, hogy mit csinált. A behemót az iránytűt használva próbálta ártalmatlanná tenni kapitányát. Hook megállította a felé száguldó kart, majd teljes erejéből elcsavarta az egyik irányba. Bart felordított, az iránytű pedig kiesett a kezéből. Killian nem vesztegette az időt, gyorsan elrúgta az iránytűt az útból, továbbra is biztos kézzel (és kampóval) tartva a másikat. Bart agyát ekkor lepte el teljesen a vörös köd; a haragból erőt véve, kitépte magát Killian keze közül, s mialatt egyik kezével sietve lefogva tartotta Killiant, a baljával egy hatalmas ütést mért az állkapcsa alá, amitől a férfi fogai azon nyomban az agyába kúsztak. Kihasználva Hook pillanatnyi kábultságát, Bart a kezei közé kapta, mintha nem lenne nehezebb egy kiló kenyérnél és a hajó oldala felé kezdett haladni vele. Emma földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy egy határozott mozdulattal átlendítette kalózt és félig kilógatva egyensúlyozta a tenger felett.

   - Utolsó szavak, kapitány? - fröcsögte az arcába Bart gúnyosan. Killian megrázta a fejét. Az arcára megfejthetetlen kifejezés ült ki. Emma kiszabadította magát August karjai közül és megindult a páros felé. Egy pillanatra mindannyiukat megzavarta a hangos mennydörgés, amely már majdnem mellőlük szólalt meg. A világvége közel volt. Emma egyenesen Hook szemébe nézett... és a tekintetük egy végtelen percig összekapcsolódott. A lány pontosan tudta, hogy mire készült a másik.

   - Ne...  motyogta olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta.

   Sajnálom. - olvasta le Hook szájáról, majd a férfi behajlította mindkét térdét és összeszedve minden erejét, elrugaszkodott a hajótól ügyelve rá, hogy matróza is vele tartson öngyilkos akciójában. És valóban, Bart magatehetetlenül zuhant a mélybe Killiannel együtt, hogy a háborgó tenger habjai örökre elnyeljék mindkettőjüket.

   Egy kiáltás hangzott fel, éles volt és hangos, mégis szinte azonnal elnyelte egy újabb mennydörgés. Mintha az időjárás összhangban lett volna az iménti történéssel. Mikor Emma végül odaért a hajón azon pontjára, ahol az imént Hookék álltak és kihajolva a tengert szemlélte, amelyben elvesztek, a torka furcsán kapart. A tüdeje pedig levegőért könyörgött.

   Mert ő volt az, aki kiáltott.